Kritika

A rózsaszín szemüveg torzít – Barbie

A Barbie az elmúlt évek egyik legeredetibb alkotása, Greta Gerwignek látszólag sikerült a csoda, filmje a címszereplő babát felhasználva lesz önálló műalkotás. De tényleg annyira rózsaszín minden, mint amilyennek tűnik?

A Barbie filmet eredetileg 2009-ben jelentették be, de éveken át tartó fejlesztések után sem lett a projektből semmi – időközben 2 stúdiót is megjárt, mire a Warnerhez került. Greta Gerwig a Covid lezárások alatt jelentkezett be a filmre, elmondása szerint azért, mert szeretett volna kiszakadni a járvány okozta bezártságból és csinálni valami olyan színes-szagos őrületet, amiért a nézőknek megéri visszatérni a mozikba. A végeredményt látva ez maradéktalanul sikerült is neki. Minden Barbielandben játszódó jelenetet újra kellene nézni, csak azért, hogy megcsodáljuk azt az őrületes színkavalkádot és részletgazdagságot, amit a kosztüm-, és díszlettervezők létrehoztak. Amikor pedig ehhez zenés-táncos betétek is csatlakoznak, akkor tényleg a hollywoodi musicalek fénykorában érezhetjük magunkat, amihez az utóbbi években előszeretettel nyúlnak a kortárs rendezők (West Side Story, Kaliforniai álom, vagy az Ave, Cézár! bizonyos jelenetei). Gerwig Busby Berkeley-től kezdve, Jacques Demyn át Bob Fosse-ig egy sor számára meghatározó rendezőt megidéz.

Ez az „autentikus mesterkéltség”, ahogy Gerwig nevezi, két okból kifolyólag nem válik elidegenítővé. Egyrészt a klasszikus musicalek alapvető eleme a színpadiasság, ami tökéletes összhangban van a Barbie babák kiszínezett világával,

másrészt a film folyamatosan reflektál önmagára és mesterkéltségére: direkt kiszólásokkal a nézőkhöz, illetve történetével.

Barbie (Margot Robbie) a babák kiegyensúlyozott és boldog életét éli Barbielandben, ám egy nap eszébe jut a halál gondolata és ez visszafordíthatatlan folyamatokat indít el: teste elkezd megváltozni, életébe bekúszik a kétely és szomorúság. Ahhoz, hogy visszatérjen a felhőtlen idillhez el kell mennie a való világba (ez esetünkben Kalifornia), hogy megtalálja azt a lányt, aki játszik vele és együtt helyre tudják billenteni a felborult egyensúlyt. Barbie megérkezéséről tudomást szerez a Mattel (ez a cég hozta létre 1959-ben a híres babát és a mai napig ők birtokolják és gyártják), akik hajtóvadászatot indítanak ellene. Az úton társául szegődik Ken (Ryan Gosling), aki Kaliforniában megismerkedik a patriarchátus fogalmával és ez annyira megtetszik neki, hogy Barbielandet saját képére formálja.

Barbie utazása egy szépen megrajzolt, néhol különösen érzékeny felnövéstörténet, ahol az örök boldogság állapotában lévő gyermekből, fájdalom és új tapasztalatok révén kamasz, majd felnőtt lesz. Barbie útja látszólag egy új, ismeretlen jövő felé vezet, amit a filmhez írt gyönyörű Billie Eilish dal szövege és klipje is aláhúz. Más szóval tökéletesen kinéző, saját gondolatok nélküli tárgyból önálló nő lesz, aki éppen elkezdte megfogalmazni céljait és vágyait. Ebben az elképzelt jövőben azonban az alapvető dolgok változatlanok maradnak, ami a film alapkoncepciójának feloldhatatlan ellentétéből fakad.

Ez a fokozatos emberré válás a Barbie-film egyik fő motívuma,

azonban ehhez szükség van az adott személy külső és belső hibáinak megmutatására, előbbivel azonban adós marad a rendezőnő. Hogyan vegyük komolyan, hogy egy nő értéke nem a testében van, amikor a film főhőse egy baba, aminek legfőbb funkciója kinézetének változtathatósága? Hogyan higgyük el azt, hogy nem a külső számít, amikor az összes szereplő tökéletesen néz ki? Gerwig válasza az önreflexió: ha elégszer kacsintok össze a nézővel, és jelzem, hogy tisztában vagyok az ellentmondásokkal, akkor az elég. Ha Margot Robbie-t smink nélkül mutatom és kiszólok a nézőnek, hogy ez a nő még így is szép, akkor az feloldja a paradoxont. Ha a színésznőt rikító színű ruhák nélkül mutatom, akkor hihetőbb lesz, hogy ő is egy hétköznapi nő, a „valóság” része.

Greta Gerwig korábbi filmjei pont attól voltak maradandók, hogy mertek őszinték lenni: Lady Bird ballépésekkel tarkított csendes lázadásával a konvenciók és környezete ellen, vagy a March testvérek teljesen eltérő női sorsokat bemutató tablójában. A Kisasszonyokban a rendezőnőnek még az a bravúr is sikerül, hogy a regény konvencionális happy endjét idézőjelbe teszi, így mutatva új irányt a történetet már ismerő nőknek is.

Az önreflexiónak ez a hamissága köszön vissza a Mattel cég filmbéli megjelenítésében és Will Ferrell karakterében, aki a cég vezérigazgatóját alakítja.

Remek poénokat látunk a cég profitéhségére és szexizmusára, de a valóság az, hogy jelenleg a Mattel 10 fős igazgatóságának csupán 3 tagja nő. Valószínűsíthető, hogy nem azért költöttek becslések szerint 100 millió dollár körüli összeget a marketingre, hogy a filmművészetet felkarolják, hiszen a filmmel összefüggő termékeik egy része már el is fogyott. Hasonló a cég megjelenítése, mint az elmúlt években a szupergazdagokat bemutató vagy kifigurázó filmek, sorozatok (Utódlás, A Fehér Lótusz, A szomorúság háromszöge, A menü) esetében – jó érzés szörnyülködni vagy nevetni, de ezzel legitimáljuk is a fennálló helyzetet. 

Gerwig a mainstream hollywoodi filmhez képest rendkívül szókimondóan áll bele a férfiszerep kritikájába és a patriarchátus rombolásának bemutatásába (Ken térhódítása Barbielandben önálló filmként is megállná a helyét). Gerwig narratívájában ahhoz, hogy felszámoljuk a patriarchátust leginkább arra van szükség, hogy valaki ráébressze a nőket (jelen esetben a Barbie-kat) elnyomott és ellentmondásos helyzetükre és ők megdöntik a rendszert. A feminizmus 2. hulláma, de legkésőbb a #metoo mozgalom óta tudjuk, hogy segítség és szolidaritás nélkül a nők ezt nem tudják egyedül elérni – ezt a rendszert a férfiszerep megváltoztatásával lehet átalakítani, önkritikus férfiakkal. Olyan mintha Gerwig végigment volna a (jelen esetben) rózsaszínköves úton és amikor találkozott Ózzal, akkor nem húzta el a függönyt, így nem derül ki, hogy a nagy varázsló valójában egy kuruzsló (a Ryan Gosling alakította Ken nem csupán elkerül mindenféle számonkérést a rombolásért, de még tőle kérnek elnézést).

Ezt a filmet nagyon könnyű szeretni: szemkápráztató, eredeti, szókimondó és elképesztően vicces. Gerwig többször megidézi a filmben a Mátrix néhány ikonikus jelenetét, többek között a kék és piros pirula dilemmáját, ami jól tükrözi a megtekintés utáni választási kényszert. Bármennyire csábító a film által felkínált könnyű válaszok álomvilágában maradni, ha a piros pirulát választjuk, rájöhetünk, hogy a nyúl ürege ennél sokkal mélyebb.

A Barbie július 20-tól látható a mozikban.

Dunai Marcell

Dunai Marcell a Budapesti Corvinus Egyetem nemzetközi tanulmányok szakán végzett, jelenleg szakirányú továbbképzését végzi mentálhigiénés segítő szakember szakon. A ráckeresztúri Fiatalkorúak Drogterápiás Otthonában dolgozik terápiás munkatársként: munkájából kifolyólag vonzza a függőségek pszichológiája, a felépülés folyamata és az ennek tükrében megjelenő emberi kapcsolatok filmes reprezentációi.

Feliratkozás
Visszajelzés
guest
0 hozzászólás
Inline Feedbacks
Mutasd az összes megjegyzést!
WP Twitter Auto Publish Powered By : XYZScripts.com