Kritika

8 és ½ Mexikóban, avagy (A rendezés meglepő ereje) – Bardo, egy maroknyi igazság hamis krónikája

Alejandro González Iñárritu azon rendezők sorát gyarapítja legújabb filmjével, akik önéletrajzi ihletésű portréfilmjeikkel tesznek tanúbizonyságot a mozi erejéről. A Bardo mégsem egyszerű nosztalgiautazás Iñárritu intim, belső világába. A szerzői önreflexiók maroknyi igazsága ezúttal a kulturális és személyes emlékezet hamis krónikáját nyújtják.

Iñárritu saját életközepi válságának momentumait foglalja fiktív főhőse Fellini 8 és ½-jét idéző történetébe. Silverio (Daniel Giménez Cacho) egy elismert mexikói újságíró és dokumentumfilmes művész, aki már évtizedek óta Amerikában él. Csupán egy rövid nyaralás idejére érkezik vissza családjával szülőhazájába, mielőtt új otthonában egy nagy jelentőséggel bíró, neves kitüntetéssel honorálnák munkájáért. Az évente átadott elismerést ráadásul első alkalommal veheti át mexikói díjazott. Ennek jelentősége ugyanakkor a háttérben zajló politikai történések mellett nemcsak Silverio közéleti megítélésére van hatással, hanem számvetésre is készteti a férfit saját életével kapcsolatban.

Iñárritu két korábbi sikerfilmjének tematikáját igyekszik kombinálni a Bardo mozaikos életkép-jelenetei során. A Bábel nemzetközi epizódjainak kulturális kölcsönhatásai mellett a Birdman önreflexivitásának áthallásai is visszaköszönnek. A főszereplő határátlépő fizikai utazása mentális átlényegüléssel is jár. A megérkezés után nem sokkal konkrétan kimondásra is kerül, hogy „Mexikó nem egy ország, hanem egy lelkiállapot”, ami különböző élethelyzetek kontextusában állítja kihívás elé Silveriot. A férfi saját életéről, valamint művészetéről alkotott elképzeléseit olyan szituációk kérdőjelezik meg, mint szülőhazája történelmének kivetülései, volt munkahelyének környezete, valamint korábbi kollégiáinak és barátainak róla alkotott véleménye, szülei elismeréséről nem is beszélve.

A Bardo könnyen leírható a 8 és ½ mexikói verziójaként,

hiszen a válságba kerülő rendező története áll mindkét alkotás középpontjában, amit a metaforikus megvalósítás és az önéletrajzi ihletettség hasonlóságai hoznak még közelebb egymáshoz. A Fellini saját kalapját és ruháit magára öltő Marcello Mastroianni által játszott Guido főhőséhez hasonlóan Silverio karaktere is Iñárritu megjelenését veszi át öltözködésével, fekete napszemüvegével, félhosszú, kócos hajával és szakállával. Ahogy Guido számára elevenedtek meg egykor Fellini változatos emlékképeinek fantáziái, úgy hatol Silverio is egyre mélyebbre Iñárritu allegorikus képekben feltárulkozó pszichéjébe. A szerzői kézjegyekből és önéletrajzi áthallásokból alkotott szubjektív magánmitológia azonban szöges ellentétben áll Fellini ihletadó művének gondolatiságával.

Míg a 8 és ½ rendezői alteregót megtestesítő főhősét a műveiből hiányzó társadalmi mondanivaló miatt bírálták az öncélúság vádjával, addig a Bardo épp ellenkezőleg, önmagán túlmutató igazságokat igyekszik megfogalmazni kritikai meglátásain keresztül. Az önfelfedezés személyes és professzionális síkja ezúttal a nemzeti identitás kérdéskörére is kiterjed. Az egzisztenciális tévelygések azonban súlyos nárcizmusba fulladnak. Iñárritu ráadásul felismerve saját művének hiúságait, azokat

egy visszatetsző szereplő szájába adva fogalmazza meg filmje (máskülönben jogos) kritikáját.

Silverio valósággal retteg Mexikóban maradt egykori műsorvezető kollégája meghívásától, hogy szerepeljen a férfi talk-show-jában. A nyilvános megszégyenítésen túl attól is tart, hogy nem tud majd mit felelni a lényeglátó kérdésfeltevésekre. Silverio dokumentumfilmjei ugyanis – Iñárritu legtöbb alkotásához hasonlóan – egy sikeres, értelmiségi szemszögéből foglalkoznak a szegénység, a nyomor és a kirekesztés témáival, hogy aztán művészi és anyagi haszonhoz jussanak azok bemutatásával. Az elnyomott hazáját maga mögött hagyó Silveriot ráadásul az azt kolonizáló ország készül kitüntetni. A film történetében az Amazon multinacionális vállalata ugyanis az amerikai kormány támogatásával vásárolja meg Mexikó egyes területeit.

A későbbiekben, ugyan csak négy szem között, de Silverio ténylegesen szembesítve lesz, önreflexív módon a Bardót minősítő szókimondó értékeléssel. A forgatókönyv gyengeségeit leplező, álomszerű képek túlzó hivalkodása, a nehezen vagy egyáltalán nem megfejthető jelenetek összevisszasága, valamint az olykor nevetséges, máskor viszont unalmas történet és az állítólagos metaforikusság költőietlensége mind valóban felróhatóak Iñárritu művének.

A rendező a kritika történetbe foglalásával igyekszik bebiztosítani a maga művészeti igazságát, ahogy arra korábban is láthattunk példát az életműben. Már a Birdman szórakoztatóipari önreflexiójában is az ellenszenves kritikus karaktere próbálta eltántorítani a főhőst önmegvalósító alkotásától. Ahogy a művész akkor sem tudta érvekkel alátámasztani munkája jelentőségét, úgy Iñárritu ezúttal is szótlanul hallgatja (ön)kritikáját a válaszképtelen Silverio fülein keresztül. Az áthallásosnak szánt momentumon keresztül viszont csupán a filmben tapasztalható önimádat érzete erősödik.

A Bardo önmagába forduló gondolatmeneteit egyedül a vizuális metaforákon keresztül történő megvalósítás teszi érdekessé.

A film egyik, már címében is jelzett alapmotívuma az emlékezés igazságának lehetetlensége. A különböző történések hamis felidézései a lehetetlen beállításokban és vizuális kompozícióban fejeződnek ki. Silverio személyes traumái olyan képekben fogalmazódnak meg, mint az anyjába visszabújó csecsemő „meg-nem-születése” vagy az elhunyt apjával való találkozás víziója, amiben a felnőtt férfi lekicsinyítve, gyerekméretűként tűnik fel. A kulturális emlékezet álomképei pedig szőke parókát viselő történelmi katonák, egy díszletként megmutatkozó indián piramis és a spanyol konkvisztádor, Cortez felbukkanásában fejeződnek ki.

A Bardo dagályos önreflexiója kilép ugyan a mozi erejét hangsúlyozó kortárs rendezői ódák nosztalgiaköréből, fikciós álvalóságának motívumai mégsem válnak többé nárcisztikus magamutogatásnál. Már az önmagában szemléletes, hogy Alejandro Iñárritu nemcsak írója és rendezője, de vágója, producere, valamint zeneszerzője is legújabb, saját életének áthallásaiból táplálkozó alkotásának.

A Bardo, egy maroknyi igazság hamis krónikája a Netflix kínálatában látható.

Lubianker Dávid

Feliratkozás
Visszajelzés
guest
0 hozzászólás
Inline Feedbacks
Mutasd az összes megjegyzést!
WP Twitter Auto Publish Powered By : XYZScripts.com