Kritika

Az igazság relatív – Batman

Sok csúszás után végre berobbant az év egyik legjobban várt mozija az utálat és az imádat határán. A Batmant látatlanban ekézték az Alkonyat-gyűlölők és emelték piedesztálra az indie filmek szeretői. Megváltóként várták a Snyder-traumák elszenvedői és becsülték alá a Nolan-hívők. A kérdés adott, de mi a válasz?

Bruce Wayne (Robert Pattinson) célja egyértelmű, és a film pénzcsinálójának szánt trailer-kockából számunkra is az; bosszút áll. Mindegy, hogy kin, mindegy, miért. Vehemenciája érhető, ő az eddigi legfiatalabb nagyvásznas Batman-inkarnáció, a szerelemprojekt mindenesének, a rendező-producer Matt Reeves forgatókönyvének alapjai is az önkényes igazságosztó kezdeti megpróbáltatásait bemutató Year One és a Hosszú Halloween című kötetekre támaszkodnak. 

Véleményed van a cikkről vagy a filmről? Írd meg nekünk kommentben!

Bruce még félig kamaszlelkű, vágyja a presztízst, naplójában büszkén ecseteli üldözöttjei rettegését a sikátorok árnyaitól, hol őt vélik lapulni. Hisz fent az égen helikopterek konstatálják bűneiket, pásztázó fényük között a denevért formáló reflektor szólít és figyelmeztet, ki a dudás ebben a kontrasztos csárdában. A csárdában, ahol egy őrült egy jelenettel korábban az első áldozatát cserkészi be éppen Greig Fraser horrorok krémjébe kívánkozó beállításaiban. A film első szekvenciájában Rébusz (Paul Dano) a voyeurizmus diszkrét báját prezentálja egy végtelennek tűnő, távcsőperspektívájú snittben, pszichoerotikus szuszogását Michael Giacchino zsigeri nyugtalanságot gerjesztő Ave Maria-átirata festi alá. 

Szertefoszlik a kétség afelől, hogy különleges élményre készülhetünk-e a Batmannel minden idők egyik legerősebb képregényfilmes nyitányában. 

Eztán kezdetét veszi a még két és fél órányi merő őrület, ráadásul soha korábban nem látott részletességgel, ami a cselekmény nyomozati oldalát illeti. Gordon hadnagy (Jeffrey Wright) próbál eleget tenni a rendőri kötelezettségeinek, noha tisztában van annak bűnben ázott origójával. Rébusz gyilkosságsorozata a mindenkori Gotham bűzölgő szennyesét tárja nyilvánosság elé, amelyet a Pingvin (Colin Farrell) és a maffia tejhatalmú ura, Carmine Falcone (John Turturro) sem tudott tisztára mosni. A szennyest, amelyben lila, bordó és zöld talárok tompították jelvények és golyóstollak kopogását mosás közben. A zsákot Rébusz szakította ki, és mint tudjuk, a szar fentről ömlik, de a lentiek tapicskolnak benne. 

Reeves nem mond újat a demokrácia disztópiájával, miként a belefektetett hit vakságával vagy a társadalmi naivitással kapcsolatban sem, amely a hatalmi ágak szakmaiságának és feddhetetlenségének vágyálmát táplálja. Érdekek, hasznok és egók koncentrált játszmáját éljük, mióta világ a világ, amelyben mégis a civilek, az ártatlanok szenvednek. Azzal viszont kijátssza az aduját, hogy a főhőse és a főgonosza határmezsgyéjét, a köz és az egyéni jólét közötti erkölcsi dilemmát nevezi meg a két pólus vezérelveként. 

Reeves egyik legjobban megírt karaktere ennek fényében az, akit egyszer sem látunk cselekvés közben. Az, akinek legnagyobb bűne az öröksége biztosítatlanul hagyása volt: Thomas Wayne. Az ő piszkos kis titka a film fordulópontja. Az ő halálával született meg a jó és a rossz, Bruce Wayne és Edward Nashton valódi identitása, a bosszú két arca és harca. 

Mély, feszült film a Batman

Ehhez szükség volt két piszok tehetséges színészre és a Warner Bros. áldására, ami az alkotói szabadságot biztosította Matt Reeves számára, amelynek létalapját a Joker sikere teremtette meg. 

Képzeljük el a tervet 2017-ből: A majmok bolygójával nagyot durrantó rendező elkészít egy stúdiómegbízást, egy, a darabjaira hullott DCEU-ba csatolandó filmet, az eredettörténet nélkül hagyott Batman szerepében egy teljes apátiába fordult, alkohol- és magánéleti problémáktól kiégett Ben Affleckkel, a másik oldalon pedig egy kizárólag a zöldhasú szagát szimatoló, Oscar-jelölései óta kissé elszállt, noha a dilettáns humoráról ismert Jonah Hillel… 

Joaquin Phoenixék mennybemenetelével a 21. századi fősodorbeli filmipar egyik legnagyobb intrikáját kapta. Warnerék beismerték bukásukat az univerzumkoppintás terén, lehetőséget adtak hát a művészi ambícióknak és a rizikós párosításoknak. Vígjátékrendező egy pszichológiai thriller és filmdráma élén a képregényfilmeket élből elutasító színészikonnal egy egyszínű bohóc bőrében. Reeves is megkapta azt a kötetlenséget, amitől Todd Phillips filmje esszenciális lett. Az eredmény az önemésztő siralomházi unalom helyett, mint amilyen a stúdió eddigi csapásvonala volt a 2010-es években, egy olyan film, amelynek minden pórusából árad a profizmus és a pénz, de ami mind felett áll, a művészi erény. 

Ha összejött volna a 2021-es premier, Greig Fraser operatőr a márciusi Oscar-gálán most önmagával versenyezne, és bár a Dűnék is szépek, a Batman fényképezése (persze a fénytechnikusok és díszlettervezők zsenijével karöltve) tantárgyi követelmény lehetne bármelyik filmes sulin, mint a Hetedik és a Szárnyas fejvadászok szerelemgyereke. Michael Giacchino megcsinálta ugyanazt a bravúrt, amit annak idején a Zsivány Egyes esetében is. Alapul vett egy kultikus művet (például a birodalmi indulót), velejéig kifacsarta és kaotikus rendet tett a háza táján és új műfajjá evolválta – Rébusz témája a Batman Hope-ja, és legalább annyira hidegrázós horrorosítás ,mint a Mi esetében az I Got 5 On It

A Batman azonban több látványfilmnél, ez egy karakterközpontú szociothriller, amelynek művészi erénye szó szerint testet ölt a tökéletes casting révén. 

Minden szerep a helyén van, bár túl sok vizet nem zavarnak, Zoë Kravitz dögös és imádnivaló Macskanőjét leszámítva, aki jól látja el az atipikus femme fatale funkcióját, de a show-ba esélye sincs beleszólni. 

Rébusz igazi mesterelme, aki nagyot akar markolni, nevet szerezni, elismerést kapni és ezért mindent megtesz. Zsenialitása egyértelmű, a tragédiája pedig a különcsége, szociopata jellemvonásai, ami miatt hasonlóan a Hetedik John Doe-jához, senki sem veszi észre. Bűnös ellen fordítja bűnét, öl, hogy éljen, de sosem lesz több az e heti szenzációnál, egy divatos pólónál. Paul Dano mindig is inkább indie-színész volt, semmint fősodorbéli sztár és, ha végigtekintünk munkásságán rögtön feltűnik, hogy szinte derogál számára a sablonkarakter. Dicsérték őt Vérző olaj és Fogságban című filmek miatt is, majd gyorsan elfelejtették a nevét. Morálisan rendhagyó karaktereket tesz naggyá, miközben azok apró gilisztaként pöndörödnek össze. Nagyszerű újraértelmezése ez az egyébként is idegbajt okozó gonosznak, a Jim Carrey-féle két lábon járó pusztulat után pedig végképp. 

Nála viszont sokkal nagyobb falat volt a címszerep, azonban Robert Pattinsonnal megtalálták a tökéletes Batmant. 

Mert kicsoda Batman valójában? Gyerekként elárvult, felnőve a bűnt üldözi. És közben koktélpartikra jár, habzsolja az életet, nyoma sincs a vívódásnak, mosolyát kihalássza a playmate-ek szájából, felhúzza a csuklyát és marcona tekintettel gyepálja az ellent. Az 1939 óta létező karaktert komoly paradigmaváltások sora kísérte, főleg a ’80-as,’ 90-es évek óta pedig inkább már sötét ikonként jelenik meg a popkultúrában. Christian Bale, Michael Keaton is jó Batman, ha a film célja egy, a traumáit már feldolgozott Wayne bemutatása. Affleck esete már más, a világfájdalma teljesen indifferens, hiszen sosem tudtuk meg, miért rossz neki ennyire. Az viszont nem kérdés, hogy narratíváját tekintve a pályakezdő, érzelmileg labilis Bruce mennyivel több potenciált hordoz magában, mint egy kész Sötét Lovag

Pattinson az egész filmszakma elismerését kiváltotta rizikós szerepválasztásaival az Alkonyat-széria után, amit azóta (és egyébként a filmek készülete közben is) számtalanszor ekézett. Egyik filmje sem volt egyetemes siker, vagy a kritika, vagy a közönség tojta le teljes mértékben, A világítótorony azonban már egyértelmű kinyilatkoztatása volt kvalitásainak; nyers erővel hozta az egyre mélyebb tébolyba süppedő inas minden rezdülését. Mégis, a mai napig fanyalgó tekintetek övezik nevét, Heath Ledger esetéhez hasonló gyűlölethullám söpört végig a képregénykultúrán a szerződtetésének hallatán. 

Ez a Bruce Wayne azt a fricskát kapja egyik ellenlábasától Batman maszkjában fortyogva az indulatoktól; „ez az igazi arcod”. Ezt a Bruce Wayne-t elkényeztetett polihisztornak tartja Gotham, milliárdos örökösnek csupán, páran egyenesen egy lapon említik a meggyilkolt, korrupt alakokkal. Maszk mögé kell bújjon, hogy tekintélyt parancsoljon, kompetenciáját bizonyítsa, feladva ezzel saját nevét, arcát, hogy meg tudja mutatni, mire is képes igazán. Szeme csillog, hangja csikorog múltbéli fájdalmaitól, akaraterejétől és tettvágyától egyaránt. 

Hogy most Pattinsonról vagy Batmanről beszélek? Mondtam, tökéletes választás. 

Ráadásul régi rajongója a Denevérembernek, akárcsak a direktora, ennek viszont sajnos a film ritmusa látja kárát. Sokszor érződik túlnyújtottnak egy-egy jelenet. Márpedig különbség van a bevezetőben említett megfigyelői szerepbe helyezett szubjektív snitt funkciója és a pusztán esztétikai hatás között. Az első és második harmadban leginkább, amolyan barbár szóval élve, „művészieskedő” plusz snittekkel, átélezésekkel nyújtja az egyébként olykor nagyon is valós időazonos akciót, míg a nagy revelációk idején „szájbarágós” túlmagyarázásokkal, záró képsorból pedig legalább féltucatnyit készítettek. Reeves imádja a nyersanyagát. És imádja az alapanyagát, 

Batmant, aki sosem öl

Ezt a szabályt 1940-ben gyermekvédelmi okokra hivatkozva vezették be a DC-nél, s máig szigorúan tartja magát ehhez Batman. Ám szabályok azért születnek, mert precedens jön létre. 

Általános hősi erény a gyilkolás nélkülözése, nem is csoda, hogy a mainstream tartalmakban csupán elvétve látni hőst kioltani más életét szándékoltan. Reeves és csapata ezt a morális alapot vetette sutba A majmok bolygója: Forradalom gyönyörű és sokkoló fináléjában, a trilógia narratív felépítését tekintve abszolút funkcionálisan. A szakadék szélén kapaszkodó áruló, Koba kezét megragadja Cézár. Ekkor a hollywoodi trend szerint fel kellene húznia, majd hirtelen ütésváltást követően a véletlen folytán halálba veszik a gonosz. Cézár ehelyett körbenéz, kitagadja fajtája közül és elengedi kezét. Nincs különbség a tényben, de óriási morális differencia keletkezik. 

Pattinson Batmanjének esélye és alkalma volt az efféle dekonstrukcióra, Reeves mégsem élt vele, ami nem hiba, csupán egy fájóan kihagyott ziccer, ráadásul három gólszerzési lehetőségből. Egyrészt, a feldolgozatlan tragédiájától, Alfred (Andy Serkis) szerint is az őrület határán lavírozó antihős eddig ismeretlen volt a filmvásznon, így formabontó lehetett volna. Másfelől, az ideális kontextusban megtörténő tettel a csupán narrációban elmesélt megtérésnél nagyobb volumenű karakterív rajzolódhatott volna ki. Harmadrészt pedig a Jokernél mérföldekkel tökösebb sztori kerekedhetett volna belőle. Mert érezzük a rizikófaktor különbözőségét, amikor egy eredetileg gonosznak megírt karaktert eltévelyedett jófiúként látunk, és amikor egy rossz értékrendet követő lázadó megváltástörténetét szemlézzük. 

Batman radikalizálódása tehát elmaradt, az eddigiekhez képest többször nyomatékosított tételmondat, miszerint „Én vagyok a bosszú” valós potenciálját nem használja ki maradéktalanul. 

Mindezek ellenére, Matt Reeves filmje minden formai szempontból lenyűgöző, cselekményszervezését és témavezetését tekintve pedig friss és rendhagyó. Egyszerre idézi a ’70-es évek paranoiathrillereinek atmoszféráját, a fincheri pszichokrimik témavezetését, a neo-noir erős színkontrasztos világát, valamint A sötét lovag-trilógiát és a Jokert is naggyá tevő szociodrámai vetületet. De közel sem tökéletes, egy megbocsájtható okból kifolyólag; főhőse iránti szeretetéből és maximális tiszteletéből.

Gyenes Dániel

Gyenes Dániel a PPKE kommunikáció szakos, filmen és újságíráson specializált hallgatója. Ha egy filmben egyszerre jelenik meg a misztikum és a társadalomkritika, nála tuti befutó.

Feliratkozás
Visszajelzés
guest
3 hozzászólás
Oldest
Newest Most Voted
Inline Feedbacks
Mutasd az összes megjegyzést!

Podcast

Hirdetés

Hirdetés