A Bazi nagy francia lagzik 2. pont ugyanolyan kiállhatatlanul pökhendi, mégis néha ellenállhatatlanul vicces, mint az előző rész volt. Komikus lehetőségeit jól kihasználja, mégsem több fáradt gőz levezetésénél.
Mégis mit vétettünk Istennél? – ez volna az eredeti címe az öt évvel ezelőtt óriási kasszasikert hozó francia vígjátéknak. Ez a mondat valóban el is hangzik a filmben. A négy lányt felnevelő hívő katolikus házaspár három lányát már kiházasította: sorrendben egy arab, egy zsidó és egy kínai fiúnak. A megmaradt legkisebb lány végre egy katolikus fiúval házasodik össze. Egyetlen „szépséghibája”, hogy afrikai és fekete.
Az ilyen szépséghibák adják azt a demoralizáló szalonrasszizmust, ami alapja ennek és az ehhez hasonló filmeknek. Aprópénzre fordítva:
lehet viccelődni az arab vejjel robbantó terroristákról, amikor úgyis tudjuk, mindenki szeret majd a végén mindenkit.
De miért volna büntetés egy fekete vő vagy sírnivaló egy félvér unoka? Valóban ez volna Isten büntetése?
A folytatás talán ebből a szempontból kicsit visszavett. A 2. részben ugyanis – minden észszerű logikát felborítva persze – a négy lány és családjuk egyszerre döntik el a húsvéti családi asztalnál, hogy elhagyják az országot. És noha amíg a csepp lánygyermek szíve választottja nem szülői megállapodás kérdése, a tényt, hogy egyszerre minden gyerek és unoka itt hagyja a frissen nyugdíjba vonult a nagyszülőket, bizton érthető valamilyen isteni csapásként. Gondolhatnánk ezt tehát valódi csapásnak.
A Verneuil házaspár azonban ideológiai alapon gondol a tényre. A szép francia hon, ahol még a lótrágya is illatos és a disznósajt is ízletesebb, így kerül szembe a gyerekek és férjük vélt vagy valós boldogulási terveivel. Ilyen alapon próbálják hát meggyőzni gyermekeiket a maradásról, amiben már bőven teret kap ismét a faji alapú csipkelődés.
Elődjéhez hasonlóan a Bazi nagy francia lagzik 2. sikere is leginkább a fáradt gőz leeresztésének köszönhető.
Az önmaga nemzeti jellegére mindig is oly büszke franciák – szembetalálva magukat a különböző bevándorlási hullámok népcsoportjaival – humorban oldják fel az antagonisztikusnak tűnő konfliktusokat. Ez persze megoldáshoz nem vezet, de talán egy bugyuta vígjátéknak ez nem is célja.
Philippe de Chauveron márpedig szakértője ennek a sekélyes, sokak igényét mégis kielégítő műfajnak. A csodacsapat nevű klasszikus Kókler FC történet után ráfordult a rasszizmus kérdésére, és mindenhol egy közkedvelt mantrával indít. A két nagy lagzi kulcsmondata a „nem vagyok rasszista, de…”, amíg a kettő között elkészült Romazuri pedig a „költözzön melléjük, és akkor megismeri őket” fordulattal él. Innen nézve tehát az újabb lagzifilm sokkal inkább a nagyszülők által képviselt csősovinizmust figurázza ki úgy, hogy közben teret enged a hozzájuk hasonló nézők éppen csak egy kicsit zsidózó, feketéző kommentjeinek.
Ezt a „kint is vagyok bent is vagyok” játékot ráadásul több oldalról játssza el: nemcsak a fehér konzervatív keresztény családapa karakterét teszi nevetségessé, de teret ad a fekete felsőbbrendűség komikus érzésének is az após szemszögéből, ahogy gúnyt űz a fogalmatlan, de a jómódba mégis beleszokott helyi plébánosból is. De talán pont ez a sikere, így tud nem megosztó lenni. Az első negyedév végén az előző részhez hasonlóan a folytatás is toronymagasan vezeti a francia nézettségi versenyt. Mert igény az volna rá.
