Fókuszban Kritika

Jelenetek a lelki halottak életéből – Beanpole

Oroszország Oscar-nevezettje, a Beanpole Leningrádban játszódik röviddel a második világháború után, de közben le sem tagadhatná, hogy egy kortárs orosz dráma. Hosszú és lassú, mint a gleccserek olvadása, valamint lélekölően nyomasztó.

Ha megnézzük, hogy az elmúlt tíz évben Oroszország milyen művekkel nevezett a legjobb idegen nyelvű filmnek járó Oscar-díjra, kijelenthető, hogy jobbára egy biztos formulához próbálnak ragaszkodni. A film játszódjon a történelmi múltban, leginkább a második világháború idején, legyen nagy költségvetésű, látványos, akciódús és persze kellően drámai és hazafias. A The 9th Company, a Fehér Tigris, a 2013-as Sztálingrád vagy a tavalyi Sobibor tökéletesen meg is felelnek ezeknek a kritériumoknak. Ennek függvényében különösen érdekes, hogy a propagandagyanús filmek mellé Andrej Zvjagincev két, kortárs orosz társadalmi problémákat boncolgató filmje, a Leviatán és a Szeretet nélkül is be tudott férni a Oscarra elküldöttek közé és nem meglepő módon az utóbbiak indultak nagyobb eséllyel.

A szemtelenül fiatal, mindössze alig 29 éves Kantemir Balagov második nagyjátékfilmje látszólag a két irányvonal ötvözete. A cselekmény a második világégéshez kapcsolódik,  stílusban és hangulatban a Beanpole mégis közelebb áll Zvjagincevhez – ugyanakkor egy teljesen önálló rendezői hangvételt is tükröz. A tudatosság és a felkészültség nem teljesen meglepő, mert Balagov jó alapokat tanult: mindössze 18 éves volt, amikor egy másik híres orosz filmrendező Alexander Sukorov (Orosz bárka) rendezői workshopjában kezdett tanulni, képességeit fikciós és dokumentarista rövidfilmekben csiszolgatta. Elsőfilmje, a Closeness már ott is volt Cannes Un Certain Regard szekciójában, az idei Beanpole-ért pedig már a legjobb rendezőnek járó díjat és a FIPRESCI-díjat is hazavihette az Azúrpartról.

A Beanpole témája a második világháború pusztító hatásáról szól. Nem a harcról, a hősies ellenállásról, hanem a háború utóhatásáról, az életben maradottak megtört lelkéről és elméjéről, a bennük dúló bűntudatról. Hogy van, amikor az újrakezdés nemcsak nehéz, de egyenesen lehetetlen, és hogy egyesek számára a halál is jobb, mint a vég nélküli szenvedésben és megalázottságban vegetálni. A romokban álló, az újjáépülést még szinte el sem kezdő Leningrádban játszódik a film 1946-ban, de sose látunk nagytotálokat a rombolás nyomairól; kórházi folyosókon, olajlámpás szobákban játszódik le minden, még az utcán is rátapad a kamera a szereplők arcára. Minden szinte kényelmetlenül, nyomasztóan közeli és személyes.

Iya (Viktoria Miroshnichenko) nővérként dolgozik a hadirokkantakkal teli kórházban. Magas termete, nyaka és szőke haja miatt mindenki csak „Paszulyszár”-nak becézi. Testileg látszólag egészséges, de lelkileg ő is egy roncs, amit nem hallgatag, visszahúzódó természete, hanem időnként rátörő sokkos rohamai bizonyítanak. Váratlanul beállít hozzá egykori katonatársa, Masha (Vasilisa Perelygina), akivel együtt szolgált a fronton. Akinek a gyerekére Iya vigyázott, majd elveszítette egy borzalmas balesetben. Masha beköltözik Iyához, dolgozni kezd a kórházban és egyre jobban rátelepszik Paszulyszár életére.

Masha gyereket akar, mert attól újra élőnek érezheti magát.

Egy kapaszkodót akar, mint mindenki más a háború után. De nem lehet többé terhes egy háborús sérülés miatt. Azt akarja, hogy Iya hordja ki a gyereket. Az apa bárki lehet, a lényeg, hogy legyen gyerek. Iya persze nem akarja a terhességet, de nem tehet mást, mert úgy érzi, tartozik Mashának. Kapcsolatuk fojtogató, mérgező, tele érzelmi elnyomással. Kihasználják egymást és a körülöttük lévő, meggyötört férfiakat is. A két nő egy lepusztult világot képvisel, sorsuk által kérdőjelessé válik az a tézis, miszerint a háború legnagyobb dicsősége a túlélés.

Balagov filmje a legfinomabban szólva sem közönségbarát: hossza ugyan csak kétórás, de minden egyes perce ólomsúlyú lassúsággal telik el, kíméletlenül nyomasztó, remény nélküli. Fojtogató hangulatát már az első képkockákkal megteremti, a zárt kompozíciók, a feszültséggel teli dialógusok ugyanúgy bezárják és sakkban tartják a nézőt, ahogy Iya és Masha egymást. A fakó arcok, élet nélküli szemek, dohos kórtermek és egymást groteszk módon szórakoztató hadirokkant katonák látványa

hamar felidézik a 19. századi orosz irodalmat, Dosztojevszkij és Gogol világát, ami egyszerre realisztikus, mégis abszurd, kifordult, ahol az emberek önmagukkal vívják meg a legfőbb harcot.

Ráadásul ebben kulcsfontosságú szerepet játszik a film képi világa. Míg a legtöbb történelmi dráma a szürke, a fekete és a barna árnyalataiba van felöltöztetve, a Beanpole első látásra rikítóan színes. Balagov a bíborvörös, a tojássárga és az opálzöld erőteljes hármasából építkezik, mintha egy életre kelt olajfestményt néznék vagy egy erősen stilizált színpadot. Viszont ezek a színek egyre fullasztóbbá válnak a film előrehaladtával, egyre betegesebb fényben tüntetik fel a közeget, a várost, de ez mind előre megfontolt alkotói döntés. Mert a világ nagybeteg, ahogy a szereplők is betegek, tudják is magukról, keresik a gyógyírt, a választ a kérdésre, hogy miként lehet továbblépni.

Minden karakter egy falat húz a lelke köré benne, így jómagam is azt vettem észre, hogy egyre inkább távolodok ettől a két nőtől és inkább nem akarom tudni, hogy miként végződik a sorsuk. Holott Vasilisa Perelygina teljes átéléssel játssza a szerepét, a riadt szemű, szőke Viktoria Miroshnichenkóról pedig szinte alig tudja levenni a szemét az ember, annyira erős jelenléte van, a karakterét sújtó poszttraumás stresszrohamok is riasztóan realistán vannak ábrázolva.

A Beanpole a lassan elhangzó dialógusok és hosszú csendek filmje, olyan mű, aminek a művészi erényeit könnyebben tudja elismerni az ember, mintsem megszeretni azokat. Aki át akar élni két óra nyomasztást, stresszt és reményvesztettséget, annak tökéletes élmény lesz a Beanpole, én viszont ezek mellé hiányoltam a katarzist vagy valamit, amitől azt mondtam volna, hogy megérte végignézni a szenvedéseket. De Balagov a lezárást is szinte félbe vágja, én pedig a stáblista pergésekor inkább annak örültem, hogy végre kiszabadultam a film közegéből, a sokszor nem kevésbé nyomasztó, de a boldogságot mégis megfoghatóbbá tévő, való világba.

Szabó Kristóf

Szabó Kristóf

Szabó Kristóf az ELTE bölcsészkarán végzett filmelmélet és filmtörténet szakirányon, jelenleg könyvtáros, 2016 óta tagja a Filmtekercsnek. Filmes ízlésvilága a kortárs hollywoodi blockbusterektől kezdve, az európai művészfilmeken át, egészen a Távol-Keletig terjed. Különösképpen az utóbbira, azon belül is a hongkongi és a dél-koreai filmre specializálódik.

FM ‘tekercs Podcast

Hirdetés

Hirdetés

Weboldalunkon sütiket használunk.

Ez a weboldal cookie-kat és más követési megoldásokat alkalmaz elemzésekhez, a felhasználói élmény javításához, személyre szabott hirdetésekhez és a hirdetési csalások felderítéséhez. Az Adatvédelmi tájékoztatóban részletesen is megtalálhatóak ezek az információk..