Kritika

Jelenetek a lelki halottak életéből – Beanpole

Oroszország Oscar-nevezettje, a Beanpole Leningrádban játszódik röviddel a második világháború után, de közben le sem tagadhatná, hogy egy kortárs orosz dráma. Hosszú és lassú, mint a gleccserek olvadása, valamint lélekölően nyomasztó.

Ha megnézzük, hogy az elmúlt tíz évben Oroszország milyen művekkel nevezett a legjobb idegen nyelvű filmnek járó Oscar-díjra, kijelenthető, hogy jobbára egy biztos formulához próbálnak ragaszkodni. A film játszódjon a történelmi múltban, leginkább a második világháború idején, legyen nagy költségvetésű, látványos, akciódús és persze kellően drámai és hazafias. A The 9th Company, a Fehér Tigris, a 2013-as Sztálingrád vagy a tavalyi Sobibor tökéletesen meg is felelnek ezeknek a kritériumoknak. Ennek függvényében különösen érdekes, hogy a propagandagyanús filmek mellé Andrej Zvjagincev két, kortárs orosz társadalmi problémákat boncolgató filmje, a Leviatán és a Szeretet nélkül is be tudott férni a Oscarra elküldöttek közé és nem meglepő módon az utóbbiak indultak nagyobb eséllyel.

A szemtelenül fiatal, mindössze alig 29 éves Kantemir Balagov második nagyjátékfilmje látszólag a két irányvonal ötvözete. A cselekmény a második világégéshez kapcsolódik,  stílusban és hangulatban a Beanpole mégis közelebb áll Zvjagincevhez – ugyanakkor egy teljesen önálló rendezői hangvételt is tükröz. A tudatosság és a felkészültség nem teljesen meglepő, mert Balagov jó alapokat tanult: mindössze 18 éves volt, amikor egy másik híres orosz filmrendező Alexander Sukorov (Orosz bárka) rendezői workshopjában kezdett tanulni, képességeit fikciós és dokumentarista rövidfilmekben csiszolgatta. Elsőfilmje, a Closeness már ott is volt Cannes Un Certain Regard szekciójában, az idei Beanpole-ért pedig már a legjobb rendezőnek járó díjat és a FIPRESCI-díjat is hazavihette az Azúrpartról.

A Beanpole témája a második világháború pusztító hatásáról szól. Nem a harcról, a hősies ellenállásról, hanem a háború utóhatásáról, az életben maradottak megtört lelkéről és elméjéről, a bennük dúló bűntudatról. Hogy van, amikor az újrakezdés nemcsak nehéz, de egyenesen lehetetlen, és hogy egyesek számára a halál is jobb, mint a vég nélküli szenvedésben és megalázottságban vegetálni. A romokban álló, az újjáépülést még szinte el sem kezdő Leningrádban játszódik a film 1946-ban, de sose látunk nagytotálokat a rombolás nyomairól; kórházi folyosókon, olajlámpás szobákban játszódik le minden, még az utcán is rátapad a kamera a szereplők arcára. Minden szinte kényelmetlenül, nyomasztóan közeli és személyes.

Iya (Viktoria Miroshnichenko) nővérként dolgozik a hadirokkantakkal teli kórházban. Magas termete, nyaka és szőke haja miatt mindenki csak „Paszulyszár”-nak becézi. Testileg látszólag egészséges, de lelkileg ő is egy roncs, amit nem hallgatag, visszahúzódó természete, hanem időnként rátörő sokkos rohamai bizonyítanak. Váratlanul beállít hozzá egykori katonatársa, Masha (Vasilisa Perelygina), akivel együtt szolgált a fronton. Akinek a gyerekére Iya vigyázott, majd elveszítette egy borzalmas balesetben. Masha beköltözik Iyához, dolgozni kezd a kórházban és egyre jobban rátelepszik Paszulyszár életére.

Masha gyereket akar, mert attól újra élőnek érezheti magát.

Egy kapaszkodót akar, mint mindenki más a háború után. De nem lehet többé terhes egy háborús sérülés miatt. Azt akarja, hogy Iya hordja ki a gyereket. Az apa bárki lehet, a lényeg, hogy legyen gyerek. Iya persze nem akarja a terhességet, de nem tehet mást, mert úgy érzi, tartozik Mashának. Kapcsolatuk fojtogató, mérgező, tele érzelmi elnyomással. Kihasználják egymást és a körülöttük lévő, meggyötört férfiakat is. A két nő egy lepusztult világot képvisel, sorsuk által kérdőjelessé válik az a tézis, miszerint a háború legnagyobb dicsősége a túlélés.

Balagov filmje a legfinomabban szólva sem közönségbarát: hossza ugyan csak kétórás, de minden egyes perce ólomsúlyú lassúsággal telik el, kíméletlenül nyomasztó, remény nélküli. Fojtogató hangulatát már az első képkockákkal megteremti, a zárt kompozíciók, a feszültséggel teli dialógusok ugyanúgy bezárják és sakkban tartják a nézőt, ahogy Iya és Masha egymást. A fakó arcok, élet nélküli szemek, dohos kórtermek és egymást groteszk módon szórakoztató hadirokkant katonák látványa

hamar felidézik a 19. századi orosz irodalmat, Dosztojevszkij és Gogol világát, ami egyszerre realisztikus, mégis abszurd, kifordult, ahol az emberek önmagukkal vívják meg a legfőbb harcot.

Ráadásul ebben kulcsfontosságú szerepet játszik a film képi világa. Míg a legtöbb történelmi dráma a szürke, a fekete és a barna árnyalataiba van felöltöztetve, a Beanpole első látásra rikítóan színes. Balagov a bíborvörös, a tojássárga és az opálzöld erőteljes hármasából építkezik, mintha egy életre kelt olajfestményt néznék vagy egy erősen stilizált színpadot. Viszont ezek a színek egyre fullasztóbbá válnak a film előrehaladtával, egyre betegesebb fényben tüntetik fel a közeget, a várost, de ez mind előre megfontolt alkotói döntés. Mert a világ nagybeteg, ahogy a szereplők is betegek, tudják is magukról, keresik a gyógyírt, a választ a kérdésre, hogy miként lehet továbblépni.

Minden karakter egy falat húz a lelke köré benne, így jómagam is azt vettem észre, hogy egyre inkább távolodok ettől a két nőtől és inkább nem akarom tudni, hogy miként végződik a sorsuk. Holott Vasilisa Perelygina teljes átéléssel játssza a szerepét, a riadt szemű, szőke Viktoria Miroshnichenkóról pedig szinte alig tudja levenni a szemét az ember, annyira erős jelenléte van, a karakterét sújtó poszttraumás stresszrohamok is riasztóan realistán vannak ábrázolva.

A Beanpole a lassan elhangzó dialógusok és hosszú csendek filmje, olyan mű, aminek a művészi erényeit könnyebben tudja elismerni az ember, mintsem megszeretni azokat. Aki át akar élni két óra nyomasztást, stresszt és reményvesztettséget, annak tökéletes élmény lesz a Beanpole, én viszont ezek mellé hiányoltam a katarzist vagy valamit, amitől azt mondtam volna, hogy megérte végignézni a szenvedéseket. De Balagov a lezárást is szinte félbe vágja, én pedig a stáblista pergésekor inkább annak örültem, hogy végre kiszabadultam a film közegéből, a sokszor nem kevésbé nyomasztó, de a boldogságot mégis megfoghatóbbá tévő, való világba.

Szabó Kristóf

Szabó Kristóf

Szabó Kristóf az ELTE bölcsészkarán végzett filmelmélet és filmtörténet szakirányon, jelenleg könyvtáros, 2016 óta tagja a Filmtekercsnek. Filmes ízlésvilága a kortárs hollywoodi blockbusterektől kezdve, az európai művészfilmeken át, egészen a Távol-Keletig terjed. Különösképpen az utóbbira, azon belül is a hongkongi és a dél-koreai filmre specializálódik.

Podcast

Hirdetés

Hirdetés

VlogTekercs

Kilépve a karanténból, de még annak hatása alatt elkészítettük a VLOGtekercs Romantika és nevetés listáját! 12 olyan vígjátékot és-vagy romantikus filmet listáztunk nektek, amit azoknak is látniuk kell, akiket egyébként hidegen hagy valamelyik műfaj. Az egy tucat film között van tinikomédia, animációs film, kicsit alpári, vagy éppen visszafogottabb, de egészen abszurd mozi is, hogy az egész család kedvére válogathasson. Igyekeztünk az elmúlt húsz év filmterméséből válogatni, de volt néhány klasszikus darab, amit annyira a szeretünk, hogy muszáj volt feltennünk a listára. Ráadásul arra is figyeltünk, hogy mindegyik filmet megtaláljátok valamelyik hazai streaming-szolgáltatón!

Inkább elolvasnád?

 

  • Műsorvezetők: Németh Míra, Énekes Gábor
  • Vágó: Nagy Tibor
  • Főcím: Gyenes Dániel
  • Projektvezető: Nagy Tibor
  • Producer: Molnár Kata Orsolya