Kritika

Foglalkozása: üldözött amerikai – Beckett

A Netflixre menetrendszerűen érkező új filmek közül a Beckett kakukktojás. Ránézésre csak egy megszokott menekülős-üldözős akcióthriller, de stílusában és megvalósításban annyira elütő és furcsa, hogy az jó eséllyel inkább csak összezavarja és untatni fogja a felgyorsult blockbustereken felnőtt streaming-közönséget. Mintha egy európai művészfilmes kezébe került volna egy Jason Bourne-folytatás rendezése.

Fiatal amerikai párocska utazza körbe Európát: Beckett (John David Washington) és barátnője April éppen Görögországot is maguk mögött hagynák, ügyet se vetve az országban dúló politikai válságra és tüntetésekre. Azonban egy éjszakai kocsiút alkalmával súlyos balesetet szenvednek. April meghal (szegény Alicia Vikander-t ilyen nyúlfarknyi szerepre szerződtetni), Beckett is csak a csodával határos módon éli túl. A férfinak azonban nincs ideje feldolgozni a traumát, mert hamarosan titokzatos bérgyilkosok törnek az életére. Nem tudja miért, ki van vele, ki van ellene,

elveszett sakkbábuként kell megtalálnia a válaszokat egy ismeretlen terepen, kietlen tájakon.

A Beckett furcsán disszonáns és elidegenítő hatása már az első percektől meg van teremtve, ami nagyon könnyen kizökkentheti az embert. A cselekmény határozott tempóban halad előre, de sose érződik gyorsnak. Akciódús, de sose hivalkodóan vagy bombasztikusan. Dolgok történnek, de sose kapunk teljes képet, hogy mi történik. Az elveszettség érzetének átadása sokkal erősebben ki van emelve. Tulajdonképpen ugyanazt játssza meg, mint Polanski 1988-as thrillere az Őrület: egy amerikai idegen országba kerülve összeesküvés áldozata lesz és mi nézők is csak pontosan annyi információt kapunk kézhez, mint a főszereplő. Talán ezért is lett egy olyan ország a Beckettben kiválasztva, ahol garantált, hogy a lakosság nagy része nem kétnyelvű.

Ferdinando Cito Filomarino, aki korábban többek között Luca Guadagnino mellett dolgozott másodrendezőként, egyszerre merít a klasszikus, 70-es évekbeli paranoiathrillerekből, a modern akciófilmekből de még hazája filmtörténeti múltjából is. A szövevényes tervbe keveredő és menekülő átlagember története nem újdonság, csak Filomarino ezt úgy filmezi le,

mintha egy modernista dráma lenne Antonioni nyomdokain haladva. Csak persze jóval több pisztolydördüléssel és akcióval.

Viszont a hosszan kitartott snittek, a kietlen, napégette görög tájak látványa, a rendkívül letisztult, naturalista képi világ és a visszafogottság mind olyan elemek, amik sokkal erősebben kötődnek az európai film hagyományihoz, mint az amerikaihoz. A pánikszerű-szorongó hangulatra pedig még rá is dob egy nagy lapáttal a legendás Ryuichi Sakamoto által szerzett zene, ami szintén inkább hátborzongató zörejek összessége.

Nincs mese, ez pontosan az a fajta specifikus alkotói formalizmus, ami vagy megragadja az ember figyelmét és végignézi, hogy vajon mi sül ki belőle vagy 20 perc után inkább kikapcsolja. Bevallom néha még nekem is kihívás volt, de ami nagyban megkönnyíti a film nézését, az a főszereplő John David Washington, akiről sokadjára derül ki, hogy apja minden tehetségét megörökölte. Szimpatikus és karizmatikus megjelenése nemcsak hiteles akcióhőssé teszi, de még a drámaibb pillanatokat is a kisujjából kirázza. A jelenet, amikor telefonon megpróbálja elmondani barátnője szüleinek, hogy mi történt, de könnyekkel küzdve inkább hazudik… szinte nem is hiszi el az ember, hogy inkább profi focista akart lenni, mint színész.

Szükség is van Washingtonra, mert a film története annyira túlcsavarttá és zavarossá válik, hogy még az se segít rajta, hogy egy egész jelenetet szentelnek arra, hogy elmondják mi miért van. Bizonyos szempontból Filomarino nem meri teljességben végigvinni koncepcióját, mert az az követelné meg, hogy főhőse ne kapjon válaszokat, hanem azok nélkül haljon meg, a hatalmasok politikai játszadozásának áldozataként, amit sose láthatott át és sose nyerhetett meg. Ideig-óráig elodázott sors, ahogy maga Antonioni tette a Foglalkozása: riporterben. Csakhogy

ma 2021-ben nem lehet radikálisnak lenni, meg kell nyugtatni a nézőt a rosszfiúk leleplezésével és a (relatív) boldog befejezéssel.

Vagy lehet, csak akkor nem fogod tudni eladni a filmet a Netflixnek. Így a Beckett megmarad egy egyszeri furcsaságnak, egy fiatal filmrendező kísérletének, ami nagyrészt működik, de mély nyomot nem hagy. A streaming szolgáltatók végtelen filmmennyisége nagy valószínűséggel el fogja temetni, de kellemes perceket még adhat a rá fogékony, különc mozirajongóknak.

Szabó Kristóf

Szabó Kristóf az ELTE bölcsészkarán végzett filmelmélet és filmtörténet szakirányon, jelenleg könyvtáros, 2016 óta tagja a Filmtekercsnek. Filmes ízlésvilága a kortárs hollywoodi blockbusterektől kezdve, az európai művészfilmeken át, egészen a Távol-Keletig terjed. Különösképpen az utóbbira, azon belül is a hongkongi és a dél-koreai filmre specializálódik.

Podcast

Hirdetés

Hirdetés