Fókuszban Kritika

Libanoni rock’n’roll – Beirut

Meglepően feszült és szövevényes túszejtős thriller a libanoni polgárháborúból – a Jon Hamm és Rosamund Pike főszereplésével készült Beirut újabb minőségi darab a Netflix gyártásában.

A Beirut elsőként egy botránnyal hívta fel magára a figyelmet: az első előzetes megjelenésekor a libanoni közönség mélységesen felháborodott, és a film bojkottjára szólította fel a világot. Fő érvük az volt, hogy a filmet nem a címszereplő fővárosban, hanem Marokkóban forgatták, ezért hiteltelen képet fest mind Bejrútról, mind a libanoni történelemről. Az amerikai kritikusok már a libanoni polgárháború félreértelmezéséről, az arabok és muszlimok sztereotipizálásáról beszéltek: látatlanban elítélték a fehér megmentő narratíváját és azt, hogy libanoni színészek nem szerepelnek a filmben.

Mindezt kár volna tagadni a Sundance-en debütált film megtekintése után, ám ettől függetlenül nem egy szélsőségesen rasszista vagy bugyuta propagandafilmről, hanem egy feszült és sablonkerülő, minőségi alkotásról van szó. A Beirut leginkább azzal semlegesíti a vádakat, hogy nem dráma, hanem akcióthriller helyszínének használja a várost. Tény, hogy a Netflix nem kívánt olyan árnyalt és szívbe markoló háborús filmet készíteni, mint a hasonló időszakot a helyiek traumái felől feldolgozó Libanoni keringő, de az amerikai résztvevőkre koncentráló, a zűrzavart és kényszerpályára került antihősöket bemutató darabként igenis működik.

A Beirut Tony Gilroy Oscar-jelölt forgatókönyvíró (Bourne-filmek, Michael Clayton, Zsivány Egyes) álomprojektje, aki a ’90-es évek elején egy volt CIA-s ismerőse élményeit felhasználva írta a forgatókönyvet, ám ekkor még túl közelinek és kellemetlennek bizonyultak az események ahhoz, hogy felvállalják a filmre vitelüket a stúdiók. Végül állítólag Az Argo-akció nemzetközi sikere adott zöld utat a projektnek, hiszen a Beirut is egy csavaros, félig civil segítséget felhasználó közel-keleti túszdrámát mutat be. Igaz, a Beirut közvetlenül nem igaz történeten alapul, de hasonló ívet jár be; miközben

Az Argo-akció mesébe illő megoldása helyett inkább a túszejtés előzményei és körülményei meglepőek benne.

A film tehát a libanoni polgárháború alatt, 1982-ben játszódik, amikor is a visszavonult, alkoholista, amerikai diplomatát, Mason Skilest (Jon Hamm) visszahívják Bejrútba. Kiderül, hogy túszul ejtették egykori társát, a CIA-ügynök, Riley-t (Mark Pellegrino) és a tettesek kifejezetten őt kérték túsztárgyalóknak. A szituáció azért drámai, mert Skiles tíz évvel korábban azután hagyta ott Libanont, hogy terroristák megölték a feleségét és elrabolták a protezsáltját, egy palesztin kisfiút. A jelen túszejtői pedig pont a bűntény tettesét követelik Riley-ért cserébe, akiről ráadásul senki sem tudja, hol van. A helyzetet nehezíti, hogy a megtört Skiles nem igazán bízik meg az amerikai ügynökségben, hiszen nem egyértelmű, hogy a felettesei mennyiben akarják valóban megoldani a csapdahelyzetet, és mennyiben csak bűnbaknak használni őt sikertelenség esetén. Egyedül a felvigyázójának kijelölt Sandy Crowder (Rosamund Pike) tűnik tisztességesnek.

A libanoni polgárháború kívülállók számára legalább annyira felfoghatatlanul összetett politikai helyzet, mint a jelen közel-keleti állapot. Az etnikai és vallási egyensúly megbillenése miatt destabilizálódott az állam, ami 1975 és 1990 között szövevényes polgárháborúhoz vezetett. A Beirut meg sem próbálja felfejteni az etnikai és vallási alapon szerveződő, nemzetközi segítséget is igénybe vevő felek szövetségeit és ellentéteit, csupán egy frappáns anekdotával magyarázza el a zűrzavart. Ez akár hiányosságnak is tekinthető, hiszen a film után maradtak bennem kérdések, de ettől függetlenül a lényeg érthető. Tony Gilroy ugyanis egy mikrotörténetet helyez a globális események előterébe, így az okokból és körülményekből elég annyival tisztában lennünk, amennyi közvetlenül hatással van rá. A háttér pedig megmaradhat hangulatfestő, kevésbé konkretizált coleur locale-nak.

Így a Beirut a politikai elnagyoltsága ellenére remek túszejtős thriller,

hiszen más tekintetben szokatlanul részletgazdag. Egyedül a Skiles nemeziseként funkcionáló terroristavezér vázlatossága bosszantó, de még így is hozzá kötődik a film egyik legérdekesebb monológja. A porig rombolt város (ami egyébként a film egyik olyan megoldása, amit a bejrútiak kritizáltak), a kiszámíthatatlan, egyes kerületeket ellenőrző, gyökeresen eltérően viselkedő milíciák megjelenítése főleg azért izgalmas, mert döbbenetes ellentétben áll a prológussal: a Skiles távozását előidéző, tíz évvel korábbi epizódban a hetvenes évek jómódúsága, nyugatiassága uralkodott. Pergő, élő párbeszédek és a sablonokon felülemelkedő karakterek, fordulatok emelik a Beirut fényét, csak a film eleje tűnik vontatottnak – Skiles-szal együtt én is alig vártam, hogy árulják már el, miért hívták vissza őt Bejrútba.

A fordulatosságon és a feszültségen kívül az aktualitása teszi figyelemre méltóvá a Beirutot. Szomorú, hogy a harminc évvel ezelőtt játszódó film mennyire rímel a mai közel-keleti viszonyokra. A kapcsolat nyilván áttételes, hiszen Tony Gilroy és Brad Anderson rendező műve kifejezetten a libanoni fővárosra fókuszál, a film mégis azt sugallja, hogy a szíriai polgárháború begyűrűzésével a régió érdemben ma is ugyanitt tart. A Beirut azáltal, hogy elmaszatolja a konkrét történelmi szituációt, zárójelbe teszi a nagypolitikát és az egyes embert érő kihívásokra fókuszál, általános érvényűvé és közelivé, átélhetővé teszi a szuperügynökök helyett ügyes kisembereket mozgató történetet.

Gyöngyösi Lilla

Gyöngyösi Lilla

Gyöngyösi Lilla az ELTE irodalom- és kultúratudomány szakán végzett. Specializációja a szerzői film, a western és az intermedialitás. Újságíróként dolgozik több médiumnál. A Papírfény rovatot vezeti. gyongyosililla@filmtekercs.hu

Weboldalunkon sütiket használunk.

Ez a weboldal cookie-kat és más követési megoldásokat alkalmaz elemzésekhez, a felhasználói élmény javításához, személyre szabott hirdetésekhez és a hirdetési csalások felderítéséhez. Az Adatvédelmi tájékoztatóban részletesen is megtalálhatóak ezek az információk..