Fókuszban Kritika

Ismerős harcok új terepen – Believer

A tavalyi év egyik nagy sikere volt Dél-Koreában a Believer, ami újra bizonyítja, hogy az újrafeldolgozás nem csupán Hollywood előjoga. A távol-keleti országok sem félnek egymáshoz áttekinteni némi inspirációért: Lee Hae-young például a hongkongi Johnnie To Drogháborújából készített remake-t.

A „Kell-e remake, vagy sem?” vagy a „Mitől lesz jó egy remake?” olyan kérdések, amelyek mindig elő fognak kerülni, függetlenül attól, hogy hányszor adunk rájuk válaszokat. Egy remake esetében sokszor nem a „mit”, hanem a „hogyan” kérdés válik a legfontosabbá. Tud valamit adni egy újrafeldolgozás az eredeti történethez? Vagy ha nem, akkor tud-e más stílusban, hangulatban vagy megközelítésben szólni az adott témáról, hogy az friss élménynek hasson? Véleményem szerint ez alapján érdemes mérni egy remake sikerességét, és ha az utóbbi szempontokat nézzük, akkor a Believer sokat tesz azért, hogy ne csak egy lelketlen rókabőrként tartsuk számon. De sajnos nem eleget.

Pedig az alkotói jó úton indultak el. Tekintve, hogy jelen esetben Johnnie To 2012-es Drogháború című remekművéhez nyúltak hozzá, a kihívás jelentős volt. Lee Hae-young rendező és forgatókönyvírója Chung Seo-kyung okos módon úgy döntöttek, nem követik szolgaian az eredeti film minden lépését. Megtartják az alapkonfliktust és annak legerősebb mozzanatait, cserébe másfelé tolják az arányokat, jobban kidolgozzák a karaktereket. Johnnie To letisztult, nyers képi világa helyett pedig behozzák a kortárs dél-koreai filmek csillogó, dögös stílusát, amit erős fények, hideg színek és dinamikus operatőri munka határoz meg.

Ahogy a Drogháború esetében, a főszerepeket itt is egy nyomozó és egy bűnöző párosa alkotja, akik kényszerből dolgoznak együtt. Won-ho nyomozó (Cho Jin-woong) már évek óta sikertelenül próbálja leleplezni az ország legnagyobb és legtitokzatosabb drogcsempészét, Mr. Leet, akiről senki se tudja, hogy néz ki, mégis minden szál hozzá fut. A lehetőség akkor hullik az ölébe, amikor egy rivális droglabor felrobbantásának egyedüli túlélője, a fiatal Seo Young-rak (Ryu Jun-yeol) felkínálja szolgálatait a rendőrségnek. Seónak ugyanis információi vannak egy nagyszabású drogüzletről, amiben Mr. Lee és legközelebbi üzletfelei vesznek részt, így Won-ho embereivel és Seóval együtt próbál beszivárogni a befolyásos csoportba, hogy leleplezze őket.

A történet felvezetése és szerkezete nagyjából megegyezik To filmjével, a lényeges különbségek a részletekben vannak.

Míg a Drogháború informátorát játszó Louis Koo egy igazi amorális szociopata volt, aki csak a saját bőrét próbálta menteni, addig Seo Young-rak egy jóval tragikusabb és átélhetőbb karaktert formál meg. Egy olyan embert, akinek gyerekkorától kezdve el lett rontva az élete. Az ő tetteit a megbánás és a bosszú vezérli (a robbanásban ugyanis meghalt az anyja), így a Won-ho nyomozóval való ambivalens és feszült kapcsolata is jobban ki van dolgozva. De Won-hót is kísértik saját múltbéli hibái és a hosszú évek sikertelenségének súlya, ami csak még elszántabbá formálja. Míg a Drogháború a szövevényes cselekmény alá rendelte a karakterrajzot, addig a Believer több-kevesebb sikerrel hidat próbál verni a kettő között.

A szimpatikusabbra, közönségbarátabbra faragott protagonisták már jelzik, hogy mi a fő stílusbeli különbség a két film között. A Believer minden tekintetben közelebb van a klasszikus akcióthrillerekhez, hiányzik belőle Johnnie To fatalista formalizmusa, rideg megközelítése, akasztófahumora és realizmusa. A cselekményt mindkét filmben feszült megfigyelések, kihallgatások, párbeszédek és átverések mozgatják, de a macska-egér párharc felhangjai és kimenetele már egészen más. Míg To némi politikai felhangot is vitt a Drogháborúba (a kínai és hongkongi hatóságok közötti ellentétek kiéleződése), addig Lee Hae-young abszolút nem kíván üzenetet közvetíteni saját változatával.

Ennek ellenére a Believer kifejezetten erősen indul. Pörgős, lendületes tempóban, viszonylagos üresjáratok nélkül.

Hamar összekovácsolódik Won-ho csapata, akik az álca kedvéért szintén drogcsempészeknek adják ki magukat és játsszák el Mr. Lee közvetítőit az üzletfeleknek. Ez a majdnem félórás rész, amikor két egymás után érkező drogbárót is át tudnak verni, egy az egyben To filmjéből van átemelve. Mégis kiválóan működik, a remek színészeknek és a feszültséget folyton feszítő rendezésnek köszönhetően. „Ami nincs eltörve, azt ne javítsd meg” – szokták mondani, és Hae-young is ez alapján tartotta meg ezt a kulcsfontosságú szakaszát a történetnek.

A játékidő közel kétharmadában okosan játssza ki kártyáit a film (különösen azok számára, akik nem látták a Drogháborút), a megtévesztés, a bizonytalanság és a paranoiás hangulat kellően erős atmoszférát teremt, ehhez pedig hozzájön a remek színészi játék is. Cho Jin-woong morózus, keményöklű nyomozója se rossz, de az igazi jutalomjáték két másik szereplőé: az egyik a Seót játszó Ryu Jun-yeol, aki kisfiús arcával tökéletesen tudja egyszerre eljátszani a körülmények áldozatául esett fiatal fiút és a megbízhatatlan manipulátort is, aki talán mindenkit át akar ejteni. A másik pedig az autóbalesetben tragikusan elhalálozott Kim Joo-hyuk, aki egy fényérzékeny, félig pszichopata, félig skizofrén drogcsempész szerepében nyom le egy olyan őrületperformanszot, ami egyszerre tud vicces, hátborzongató, szánalmas és sokkoló lenni. Nem csoda, hogy a film legkarfaszaggatóbb pillanatai is hozzá köthetők.

A Believer első akciójelenete a 75. perc környékén következik be, de ez az intenzív, pörgős és értő módon megrendezett vérfürdő egyben egy sajnálatos határpontot is jelöl. Ugyanis ettől kezdve veszti el a forgatókönyv a fonalat. Az addig okosan dolgozó történet az utolsó harmadára olyan irányba viszi az eseményeket, amelyek teljesen szembemennek mindazzal, amit előtte kiépítettek az alkotók. Hae-young megpróbálja kikerülni azt a végzetszerű „mindenki-mindenki-ellen” lezárást, amibe To eredetije kifutott, ami papíron nem rossz elgondolás, csak ezt sikerült irracionális csavarokkal és olcsó melodrámával helyettesítenie. Arról nem is szólva, hogy a végső leszámolás ökölpárbaja annyira súlytalan és gyenge, mintha egy B kategóriás akciófilmből lopták volna (nem is merem hasonlítani To apokaliptikus fináléjához, akkora a különbség).

A hányavetin elvarrt szálak és a hasonlóan összecsapott, drámainak látszó, de inkább bizarr befejezés igencsak keserű szájízt hagy a nézőben.

Olyan érzést, mint amikor egy olimpiai maratonfutó sikeresen teljesíti csaknem az egész távot, hogy aztán az utolsó száz méteren kificamodjon a bokája, és épphogy csak besántikáljon a célvonalon. A Believerben megvolt minden lehetőség és spiritusz, hogy felnőjön a forráshoz, de látszólag Lee Hae-youngnak nem volt elég mersze szembemenni és arcon csapni a közönség elvárásait. Johnnie Tónak nem voltak ilyen aggályai, ettől lett kiemelkedő az ő változata. Dél-Koreától meg kapunk egy profin összerakott, ígéretesen induló, végül kifulladó feldolgozást, amiből hiányzik az a csipetnyi plusz, ami naggyá tehette volna.

Ha előveszem a cinikus énemet, a Believer és a Drogháború tökéletesen leképezi, hogy mi a különbség a profi iparos és az öntudatos auteur között. Pedig utóbbiból is van egy-kettő Dél-Koreában, talán inkább nekik kellett volna beülni a rendezői székbe.

Szabó Kristóf

Szabó Kristóf

Szabó Kristóf az ELTE bölcsészkarán végzett filmelmélet és filmtörténet szakirányon, jelenleg könyvtáros, 2016 óta tagja a Filmtekercsnek. Filmes ízlésvilága a kortárs hollywoodi blockbusterektől kezdve, az európai művészfilmeken át, egészen a Távol-Keletig terjed. Különösképpen az utóbbira, azon belül is a hongkongi és a dél-koreai filmre specializálódik.

FM ‘tekercs Podcast

 

Hirdetés

Hirdetés

Weboldalunkon sütiket használunk.

Ez a weboldal cookie-kat és más követési megoldásokat alkalmaz elemzésekhez, a felhasználói élmény javításához, személyre szabott hirdetésekhez és a hirdetési csalások felderítéséhez. Az Adatvédelmi tájékoztatóban részletesen is megtalálhatóak ezek az információk..