Kritika

Annyira profi, hogy az már unalmas – Belle: A sárkány és a szeplős hercegnő

Mamoru Hosoda ismét készített egy okos, látványos, érzelmileg érzékeny anime megasikert, amiben egy csöpp személyesség sincs. Mint önálló film, a Belle szép anime; mint Hosoda pályafutásának része, jókora visszalépés a Mirai után.


Hirdetés

A Belle: A sárkány és a szeplős hercegnő Mamoru Hosoda hatodik önálló nagyjátékfilmje. Japán egyik legünnepeltebb rendezője a kitörést jelentő Az idő fölött járó lány óta egyre nagyobb szabású animéket készít, újra és újra feldolgozva kedves témáit, és a Belle is beleillik ebbe a sorba: egyensúlyozik a virtuális és a valóságos tér között, a kamaszok / fiatal felnőttek érzelmi problémáival és (még inkább) önmagukra találásukkal foglalkozik, a hangnemet gyerekbarátra igazítja, és belengi az optimizmus, az emberek egymást segítő erejébe vetett hit. Továbbá menthetetlenül átszövik az anime klisés megoldásai.

A Belle főszereplője, Suzu vidéki lány, aki korán elveszítette édesanyját, és a világtól elzárkózva visszavonult önmagába; egyszerre rémült és fegyelmezett, és egyetlen barátot enged csak közel magához. Ám ugyanő az „U”, a világ milliárdjait magába szippantó virtuális valóság (egyfajta Facebook/Mátrix keverék) legnagyobb sztárja is – ha belép a kibertérbe, ő a világhíres Belle, a virtualitás első számú talánya és híressége, mert abban a létben, ahol senki sem ismeri valódi énjét, Suzu képes átengedni magát énekes tehetségének (és ravasz barátnője menedzseri képességeinek).

Az „U” világa azonban veszélyben van. Önjelölt rendfenntartók üldözik benne a különcöket, legfőképp egy szintén mindenkitől elforduló, ám kiváló harcművészeti képességekkel rendelkező sárkányfigurát. Belle és a sárkány óhatatlanul összetalálkoznak.

A történet természetesen a szépség és a szörnyeteg sztorijának újraértelmezése.

Belle, a szépség itt is a szörnyeteg érzelmi megmentője lesz; a népszerűtlen lánynak felül kell emelkednie a társadalmi elvárásokon és rá kell ismernie a belső, morális, és főképp a szeretetből eredő elvárások magasabbrendűségére; a szörnyeteg pedig azzal küzd meg, hogy képessé váljon nyitni a világ (és az onnan szüntelen kopogtató Belle) felé.

Hosoda azonban szelíden újraformálja a klasszikus történet elemeit. Belle, akinek a szendeség a fő attribútuma, csak a valóságban felel meg a klasszikus mintának, a virtuális térben sztárként tündököl. A sárkány ellenben csak a virtuális térben hordozza „szörnyetegségét”, a valóságban… a részletezés spoiler lenne, de váratlan módon másmilyen. A küzdelem azonban mindkét szereplő számára mindkét létsíkot átformálja, és így egymáshoz való viszonyuk folyamatosan felborul a várakozáshoz képest; egyúttal több helyet kap a film üzeneteinek kifejtése is, nincs rászorulva egyetlen fizikai történetszálra.

Ami azt is jelenti, hogy a Belle egyfolytában reflektál saját kettősségére is.

Nem csak a kötelező társadalomkritika foglaltatik benne: a virtuális világ veszélyei, a valódi barátok fontossága, a sztárlét üressége – biztos vagyok benne, hogy akkor is tudod sorolni csupán a film leírása alapján, ha még nem is láttad. Hanem egy szinttel feljebb lépve teret enged az ilyen sablonos társadalomkritikák cáfolatának is – meta-társadalomkritikává válik.

Mert igenis lehet, hogy ha valaki a virtuális térben nagymenő, az a valóságban is terápiás erővel bír számára. Hordozhat értéket a sztár-jelenség és a tömegek imádata is, ha a marketingtrükkökkel felépített celeb végre hajlandóvá válik kockázatot vállalni és inspirálni. És szó sincs arról, hogy korai a gyereknek a telefon – az iskoláslány-klikkek között terjedő pletyka kordában tartása felér egy stratégiai játékkal (a film legkreatívabb jelenete), és csúful veszítesz, ha ennek a játéknak nem vagy már tinikorodban is telefonos felületeken edzett mestere.

Nem mintha Hosoda vonzó helyként ábrázolná a virtuálisat.

Színesebb, telítettebb, sokkal harsányabb a valóságnál, de az építészete blokkokra épül (az egész kibertér egy lakótelepre emlékeztetett), a felhasználók tiritarka avatárjai között semmi harmónia nem fedezhető fel, az ötletek szervező elv nélkül ömlenek (olyannyira kaotikusan, hogy feleségem a film első perceiben azt hitte, inkább aludni fog egyet, de ezt nem nézi). És ezt a káoszvilágot cunamiként árasztják el egyre-másra a síkhülyeségre épülő összeesküvés-elméletek, a népszerű felháborodás-hullámok, az általános iskolás érzelmi éretlenségben megragadt felhasználók gonosz kommentekben kiélt, tehetetlen dühe, mindez pillanatról pillanatra váltakozva és csapkodva erre-arra.

Hosoda valósága sokkal kedvesebb. A japán vidéki táj csupa zöld. Az iskolás társak szíve megérinthető, ha nyitsz feléjük. Az iskola Legnépszerűbb Csaja csöppet sem fenyegető, sőt neki van szüksége a te megértésedre. Ugyanakkor persze ebben a világban gyökerezik a sárkány személyisége is, minden gyötrelme innen ered – Hosoda általában nem kedveli a nyílt (főleg nem a fizikai) konfliktust a filmjeiben, de kétségtelenül ezt a valódi világot kell helyretenni ahhoz, hogy a sárkány a virtuálisban is hátrahagyja önromboló szörnyetegségét.

A vonzó, szépen kidolgozott kontrasztokkal dolgozó világ; a jól felépített történet; az egész, érzelmi őszinteségre és belső épülésre buzdító üzenet – mindennek az átka az elképesztő mennyiségű műfaji sablon, és ami ezzel jár: a szerzőiség hiánya. Ezt az animét akárki rendezhette volna, akinek a kezébe adnak egy random stúdiót.

A Belle ugyanazt jelenti az animén belül, amit a szuperhős-képregényfilmek kilencven százaléka a nyugati stúdiófilmek között: semmi értelme alkotót keresni mögötte, tök ugyanolyan, mint az előző havi példány.

Részletgazdag, az animáció lehetőségeit feszegető virtuális tér? Letisztult, zöldekkel és csobogó folyókkal, kék éggel és alaposan alultexturált városokkal dolgozó valóságos térábrázolás? Kétdimenziós, „az anime alapjai” szemináriumon rajzolt arcok, iskoláslány-egyenruhák, fura merevséggel kanyarodó autók; chotto matte! Nincs egy képkocka sem a filmben, amire ránézve bárki megmondaná az alkotó nevét. Sem egy jelenet, amiről azt mondanád, „olyan hosodás”. Sem egy történetszál, sem egy karakter.

Géniusz, már amennyiben mások másolásáról van szó. De semmi sem vezérli őt, semmi téma, semmi tartalom” – mondta egyszer Mamoru Oshii szegény Hosodáról. A gonosz kis megjegyzés egyre pontosabbnak tűnik, ahogy Hosoda halad karrierjében. Legutóbbi filmje, a Mirai: Lány a jövőből örvendetes kitörés volt az egy-híján-húsz animék sorából: a Mirai végre szerzői film volt, és Hosoda minden eddig sejtett (remélt) tehetsége, a csoda iránti érzéke és mesterségbeli tudása benne tündökölt; nem volt meglepő, hogy (eddigi egyetlen filmjeként) Oscar-jelölést is hozott számára és hogy elnyerte a legjobb független animációs film díját az Annie-n. De most itt a Belle, és Hosoda visszatért vele az ipari animegyártáshoz. (Egyébként az is számít, hogy a Mirai felnőtt film volt, viszont a Belle jól érezhetően a tizenéves korosztálynak szól.)

Hosodának a Mirai csodáját kellene megismételnie – és határozottan nem lenne szabad még egy anime-sablon-óriásfilmet készítenie – ahhoz, hogy hatalmas rendezői potenciáljához felérjen. Csakhogy Hosoda ötvenöt éves lesz. Nincs más az anime világában, akihez a potenciálját mérni lehetne, de kezd kissé késő lenni a lehetőségek kibontakoztatásához.

Havasmezői Gergely

Havasmezői Gergely a Filmtekercs egyik alapítója. Történészként és újságíróként végzett, kommunikációs doktoriján dolgozik. Specializációja a film- és mozitechnika, a sci-fi és a társadalmi problémákkal foglalkozó filmek.

Feliratkozás
Visszajelzés
guest

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .

0 hozzászólás
Inline Feedbacks
Mutasd az összes megjegyzést!

Podcast

Hirdetés

Hirdetés

Hirdetés

0
Kíváncsiak vagyunk a Te véleményedre is, szólj hozzá!x
()
x