Kritika

Verhoeven vad fityulavirítása – Benedetta

Az ősi mozirajongó bölcsesség szerint a jó vallási film onnan ismerszik meg, hogy botrányok övezik a bemutatóját. Paul Verhoeven pedig most sem hazudtolta meg magát. Legújabb filmje, a Benedetta ugyanis kellően polgárpukkasztónak bizonyult. Még úgy is, hogy a valójában nem is azzal „gyalázza” a vallást, amin a prűd háborgók kiakadtak.

Benedetta Carlini a 17. században, az ellen-reformáció korában élt olasz apáca és misztikus volt. Botrányos és megosztó személy, aki azt állította magáról, hogy Jézus több ízben megjelent neki, és feleségül is vette. Látomásai és csodatettei (a testén megjelent a stigmata, Krisztus keresztre feszítésének nyomai, illetve egyszer a halálból is feltámadott) a Vatikán figyelmét is felkeltették. Carlini nem pusztán Isten hangján tett kinyilatkoztatásaival borzolta a kedélyeket, hanem azzal is, hogy intim kapcsolatot ápolt egy rendtársával, Bartolomea Crivelli nővérrel. Amely „bűn” akkoriban szinte elképzelhetetlen volt. Paul Verhoeven (David Birke társ-forgatókönyvíróval) az ő történetét, pontosabban Judith C. Brown azt elmesélő 1986-os Immodest Acts: The Life of a Lesbian Nun in Renaissance Italy című könyvét – szabadon értelmezve – dolgozta fel legújabb filmjében, a Benedettában.   

Fenegyerek. Talán a leginkább elcsépelt és modoros jelző, amivel egy rendezőt illetni lehet. Gyakorlatilag mindenki megkap(hat)ja akinek van egy kicsit is markáns, a mainstream/kommersz normáktól minimálisan eltérő stílusa. Volt már fenegyerek Tarantino, Rodriguez vagy éppen De Palma is. Ám, ha volt valaki, aki őszintén kiérdemelte ezt a jelzőt, az Paul Verhoeven. Ő ugyanis egész karrierje során páros lábbal állt bele a legkényesebb társadalmi témákba.  Arról nem is beszélve, hogy volt idő, amikor ezt ráadásul nem függetlenfilmesként, hanem nagyköltségvetésű blockbusterek rendezőjeként tudta megtenni. Bár meg vannak a visszatérő témái, sosem szerelmesedett bele a saját stílusába. Amikor pedig „polgár-pukkaszt” azt mindig okkal és céllal teszi.  

Akinek van pofája többek között militarista regényből egy pikírt fasiszta-ellenes szatírát, „munkás-párti” áthalásokkal tarkított Schwarzenegger akciófilmet rendezni, esetleg egy évvel a #metoo mozgalom berobbanását megelőzően (78 évesen) egy olyan nőről mesélni, aki erőszakáldozatából válik dominává, az tényleg fenegyerek. (Arról nem is beszélve, hogy műfajilag is milyen sokszínű oeuvre-t tudhat magáénak.) Verhoeven idén már 83 éves, de legújabb filmjével sem hazudtolta meg magát. Ha nem is olyan precízen összerakott mű, mint a rendező korábbi klasszikusai, a Benedetta így is ízig-vérig Verhoeven mozi. Egy szexualitással túlfűtött, a camp és exploitation esztétikai jegyeit egyaránt bátran alkalmazó társadalomkritika.

A „leszbikus apácás” film.

Bemutatása elött leginkább így híresült el a Benedetta. Egy modernkori nunsploitation. A műfaj a 70-es években élte fénykorát. Lényege, hogy összeházasítja a szentet és a profánt azáltal, hogy az ártatlanság és tisztaság jelképeit, az apácákat szexualizálja és/vagy fenyegeővé teszi. A legtöbb klasszikus exploitation irányzat lényege, hogy kihasználja a néző legmélyebb és legsötétebb vágyait, azokat, amiket egy kommersz/nagyköltségvetésű/hagyományos műfaji filmtől nem kap meg.  Hasonlóan az olyan klasszikus nunsploitation (jegyeket hordozó) filmekkel, mint Ken Russel Ördögökje, a Benedetta is az apáca-szex miatt váltott ki felháborodást. Ezen még az sem segített, hogy életrajzi filmről van szó és Verhoeven épp csak annyira gyalázta meg a fityulát, mint az élet maga.    

Kezdetben úgy tűnik, hogy Verhoeven történetének központjában a szakrális és a világi vágyak közötti feloldhatatlan ellentmondás áll. Hogyan küzd meg valaki azzal, ha személyes – és természetes – vágyai szembe mennek a zárt, szektaszerű közösségének elvárásai/szabályaival? Vagy éppen, hogy egy ilyen környezet mennyire képes érzelmileg megnyomorítani a tagjait. Ugyan a legerősebb kérdés, amit Verhoeven feltesz a filmjében az, hogy „vajon mennyire lehet valami a szeretett vallása, ha az tiltja két ember őszinte és önzetlen legtisztább szeretetének megnyilvánulását”, ez végül csak mellékszál marad ahhoz, amiről valóban mesél.  

A Benedetta egy kifejezetten ambiciózus film.

Egyszerre nunsploitation, egyházkritika, erotikus thriller és szerelmi dráma. Ráadásul Verhoeven nem is mindig veszi magát teljesen komolyan.  A fajsúlyos témákat a legnagyobb természeteséggel oldja camp esztétikai megoldásokkal (Benedetta látomásában Jézus szexi csábítóként jelenik meg), illetve zavarba ejtő, a morbiditás határán egyensúlyozó humorral. Mindez talán nem is meglepő, hiszen maga Benedetta is egy egészen sokszínű és komplex személy volt. Életében volt egyaránt megváltó messiás és az ördög maga. A későbbi korok pedig még sokszínűbben értelmezték a tetteit, különösen a szexualitásának megélését egy olyan korban, ahol gyakorlatilag elképzelhetetlen volt a nők közötti viszony. (Annyira példa nélküli tettnek számított az ilyen, hogy jelentősen megnehezítette az egyházi vezetők állásfoglalását/ítélethozatalát.)

A film mintha nem tudta volna eldönteni, hogy hősnőjének melyik arcára fókuszáljon. Ezért megpróbálja az összeset bemutatni. Egyaránt látjuk, mint a fogadalma iránt elkötelezett, önmagával vívódó leány, aki lassan beleroppan az Istentől kapott küldetésébe, és mint magabiztos, keménykezű vallási vezető. Sajnos azonban a fázisok közötti átmenetek nem teljesen gördülékenyek. Virginie Efira színészi értelemben ugyan remekül megoldja a feladatot. Épp olyan hiteles ájtatos, tapasztalatan apácaként, mint karizmatikus szektavezérként vagy éppen az Isten (vagy démon) hangján megszólaló prófétaként. Csak éppen ezen karakterek között néha hiányzik az árnyalt átmenet. Emiatt az összkép néha olyan, mintha három-négy Benedetta életrajzból – amelyek mind más színben tüntetik fel az apácát – lenne összevágva.  Hasonlóan elnagyoltnak érződik Benedetta és Bartolomea (Daphne Patakia szintén remek) szerelmi viszonyának kibontása is. Míg egyik pillanatban Bartolomea a kezdeményező, akit a főhős igyekszik elutasítani, egy jelenettel később már utóbbi a domináns fél.

Verhoeven végig nem foglal egyértelmű álláspontot abban a kérdésben, hogy Benedetta mennyire tudatosan vállalta fel Isten kiválasztottjának szerepét.

Mennyire volt őszinte a látomásaival, és csodáival kapcsolatban. Ez a homály nem csak árnyalja a karaktert, de új értelmezési lehetőségeket nyit. Hiszen utóbbi esetben a bűnös egyértelműen az egyház, aki előbb a saját hatalomgyakorláshoz kihasznál egy mentálisan sérült, lelki-szorongások által gyötört lányt („a csodatevő remek reklám a rendnek”). Majd, amikor úgy érzi, hogy egy „új messiás” túlságosan nagy veszélyt jelent az uralkodó hatalmi rendre, azonnal félreállítják, hogy példát statuáljanak vele. Verhoeven meglebegteti azon szülők felelősséget is, akik előre kijelölik a gyermekük útját, rájuk erőltetve egy olyan felelőséget, amire nem biztos, hogy készen állnak. Hiszen, miért ne hinné magáról, hogy próféta lehet, ha már kiskorától azt hallja, hogy ő „Jézus menyasszonya”?

Ha Benedettát nem egy két világ között őrlődő naivaként, hanem afféle női Raszputyinként értelmezzük, aki valamennyire tudatosan építette fel a mítoszát, jóval komplexebb képet kapunk. Ez esetben Benedetta ugyanis nem az egyház áldozata, hanem vele szinte egyenrangú bűnelkövetővé válik. Egy hamis proféta, aki krízis idején (a film a pestisjárvány időszakában játszódik) kihasználja az emberek hitét és félelemeit. Benedetta egyfelől lázadó, aki szembeszáll az avítt, dogmatikus és elavult intézményi rendszerrel. Ám valódi célja csak a hatalmi struktúra átrendezése. Egy korrupt intézményi rendszer és egy karizmatikus (populista) vezető szembeállása ez. Ám valójában mind a két fél egyet szeretne: úgy manipulálni a tömeget, hogy ő jöjjön ki győztesen. Így az igazi romantikus tragédia elszenvedője így végül nem is Benedetta, hanem Bartolomi, aki akaratlanul csöppen ebbe a harcba. És, akit a szerelme épp olyan könnyedén dob végül félre a „nagyobb jó érdekében”, ahogy az egyház feláldozná Benedettát.

A Benedetta kivételezésében, a témáinak kifejtésében és képivilágában is egyenlőtlenebb, mint Verhoeven más klasszikusai.

Ám ettől még ugyanúgy érdemes a figyelmünkre, hiszen egy tartalomgazdag, gondolatébresztő, remek mellékszereplő gárdával (Lambert Wilson és Charlotte Rampling) támogatott, olykor vizuálisan is egészen erős darab. Vad hangulatváltásaival és sajátos humorával pedig kifejezetten szórakoztató is. Olyan film, ami folyamatosan tartogat meglepetéseket. Sokan a Szent-Mária szoborból faragott szexuális segédeszköz alkalmazásán borultak ki, ám a film bátorsága túl megy szabados szexualitás ábrázoláson.  A polgárpukkasztónak titulált jelenetek dacára Verhoeven nem a vallást, Istent vagy a kereszténységet támadja. A valódi célpontja a dogmatikus szekták (így az intézményesült egyház), és a profétaszerepben tetszelgő szekta-vezetők.  Ez pedig a cinizmusukat populista álarc mögé rejtő politikusok korában pedig különösen időszerű.

Pongrácz Máté

Pongrácz Máté a Budapest Corvinus Egyetem Szociológia szakán végzett. A műfaji filmek nagy kedvelője és az elfedett, obskúrus, de értékes darabok felkutatója. A szerzői trash védnöke és Zardoz hírnöke.

Feliratkozás
Visszajelzés
guest
0 hozzászólás
Inline Feedbacks
Mutasd az összes megjegyzést!
WP Twitter Auto Publish Powered By : XYZScripts.com