Kritika

Kiárad a belső tenger – Bergman szigete

Mia Hansen-Løve filmjében nem történik semmi különös, a Bergman szigete (Bergman Island) mégis lefegyverzően hangulatos darab, amely Ingmar Bergman ürügyén a művészi önmegvalósításról és a párkapcsolatokról mesél.

Minden idők egyik legnagyobb hatású rendezője, Ingmar Bergman körül töretlenül lobog a kultusz: az angolszász világban különösen népszerű (ami talán nem elválasztható Woody Allen közvetítésétől), születésének 100. évfordulóján, 2018-ban ünnepségekkel és egy dokumentumfilmmel emlékeztek meg róla, rendszeresen adják ki a könyveit magyarul is, a Jelenetek egy házasságból minisorozat pedig idén kapott méltó remake-et. És ez így van jól. Mia Hansen-Løve első angol nyelvű filmje, a Bergman szigete igazi önreflexív metafilmként ezt a rajongást használja csalinak, ám Bergman sokkal inkább csak háttér és apropó sokkal univerzálisabb kérdések, mint a házastársi rivalizálás és kommunikációs csőd, a saját művészi hang és ihletkeresés körüljárásához.

A Bergman szigete valóban Bergman szigetén, azaz Fårön játszódik, ahol a mester több klasszikusát forgatta, illetve ott is élt. Itt a bergmanozás természetes velejárója az életnek: a film szerint Fårö nem más, mint egy filmesztétáknak szánt turistacsapda, ami Bergman kilátástalanul pesszimista világképével, embergyűlöletével és keménységével összevetve meglehetősen groteszk eredmény. Persze a merchandisingnak semmi köze a művészeti értékhez, de

mégiscsak furább megvenni Bibi Andersson napszemüvegét a Personából, mint egy Monet-egérpadot.

A Bergman szigete finom humorral ábrázolja azt a vidámparkot, amit jószándékból a rendező köré húztak, ezzel együtt a Bergmanhoz viszonyulás minden lehetséges formáját végigveszi. Az elvakult rajongók a Bergman Safarin (!) arról vitáznak, hogy Szégyen vagy A szégyen a filmjének címe (még egy fun factet is bedobnak a fontos kérdés mellé), a mogorva őslakosok viszont úgy tesznek, mintha nem is tudnák, kinek a házát keresi Chris (Vicky Krieps) a szigeten. Középútként pedig a két forgatókönyvíró-rendező, Chris és Tony (Tim Roth) próbálják megtalálni, hogyan helyes rajongani egy ennyire ellentmondásos emberért, vitáznak, melyik filmjét nézzék meg a privát vetítőjében, ami nem annyira szörnyű (majd végül kiválasztják az egyik legszörnyűbbet, a Suttogások és sikolyokat).

Érdekes tendencia, hogy az utóbbi egy évben rengeteg film és sorozat tematizálta azt, hogy nyaralni valójában rettenetes dolog. A Fehér Lótusztól az Időn át a Beckettig végzetes felismerések vagy embert próbáló kihívások sújtják a vakációzókat. A Bergman szigete hősei számára ugyan nem lesz rémálom a svédországi utazásból, egzisztenciális szempontból azonban finoman elmozdul az életük. Érdekes, hogy Tim Roth és Vicky Krieps is szerepelt már idén hasonló nyaralási drámákban: Roth a Velencei Filmfesztiválon bemutatkozó Sunsetben, a Fantomszál után végre többször látható Krieps pedig az Időben és a Beckettben is. Az alkotói szabadságra/filmfesztiválra érkező karaktereik problémája voltaképpen csak az, hogy túl régi páros már ők, akik között semmi szikra nincs, szinte testvérként élnek egymás mellett – igaz, nincs köztük drámai konfliktus sem, működik az összhang. Egészen addig, amíg az unalom, az ihlethiány, az eltérő szakmai előmenetel és művészetfelfogás apró szálkaként nem ékelődik közéjük.

A Bergman szigete öntörvényű szerkezetű film:

míg az első felében a háttérbe húzódó Chris és sikeresebb, híresebb Tony felfedezi a szigetet és a helyi programlehetőségeket, a másodikban megelevenedik Chris forgatókönyvterve Amy (Mia Wasikowska) és Joseph (Anders Danielsen Lie) főszereplésével, majd egy észrevétlen időugrással (?) összekapcsolódik a két szál – persze amúgy is rímelnek egymásra. Amy és Joseph kudarcos, sírós-drámázós románca látványosabban ismétli meg Chris és Tony csendes elhidegülését ugyanazon a helyszínen, Fårön, majd a film végére úgy tűnik, hogy Chris filmterve meg is valósulhat. Hová fut ki a történet? Talán sehová, ami hagy némi hiányérzetet a nézőben, de végül is az életben is gyakran csak úgy elrendeződnek a dolgok idővel.

Chris filmtervének főszereplője, Amy „természetesen” szintén filmrendező, aki már készített egy sikeres filmet a Joseph-fel való kapcsolatának kudarcáról, azaz a Bergman szigete metajátéka eljut a film a filmben a filmben-szintig. A filmkészítést érintő filmek mindig szükségszerűen cinefileknek szóló niche-darabok, amelyek szerencsés esetben ugyanannyira sznobok, mint amennyire gúnyt űznek a művészvilág sznobságából. Így volt ez az elmúlt években például az Az ember, aki megölte Don Quixotét vagy a Mank esetében is, és így van a Bergman szigetében is, amely szokatlan finomságával, visszafogottságával, érzékenységével tűnik ki a filmcsokorból. Hansen-Løve filmje természetes, őszinte és átélhető, fanyar dramedy harsány csúcspontok nélkül, éles szemű megfigyelésekkel, kis piszkálódásokkal és észrevétlen sértődésekkel. Önironikus lélekmese, nem csak Bergman-rajongóknak.

Gyöngyösi Lilla

Gyöngyösi Lilla az ELTE irodalom- és kultúratudomány szakán végzett. Specializációja a szerzői film, a western és az intermedialitás, mániája az önreflexió. Újságíróként és marketingesként dolgozik. A Filmtekercs.hu ötfős szerkesztőcsapatának tagja, a Papírfény rovat felelőse.
gyongyosililla@filmtekercs.hu

Podcast

Hirdetés

Hirdetés