Fókuszban Kritika

Berlin Calling, de inkább ne vedd fel – Berlin Syndrome

Pszichothrillerként nem igazán élvezetes a Berlin Syndrome, kicsit másképp szemlélve viszont a film magában rejt valami megmagyarázhatatlanul különleges tartalmat. Kinek mit jelent Berlin?

Berlin a kedvenc városom, az egyetlen hely Budapesten kívül, ahol bármikor boldogan élnék. Rengetegszer voltam ott – többek között a Berlinalén is –, az első pár alkalommal ugyanúgy hátizsákos turistaként, mint a Berlin Syndrome főhőse. És ahogy a főszereplő, engem is azonnal magával ragadott az egész város hangulata. Mondjuk én legalább haza tudtam jönni onnan.

Clare (Teresa Palmer) Ausztráliából érkezett, európai körútjának egyik állomása a német főváros. Egyedül bolyong Berlin keleti felében, amikor egyszer csak találkozik Andival (a Sense8-ből ismerős Max Riemelt), a helyi angoltanárral. Egyéjszakás kalandjuk azonban a legkevésbé sem szerelmi történet: a férfi ugyanis soha többet nem engedi ki a lányt a lakásából.

Berlin Syndrome

A viszonylag egyszerű felállást a Berlin Syndrome megpróbálja árnyalni. A cím az ismert pszichológiai jelenségre, a Stockholm-szindrómára utal: az áldozat vonzódni kezd elrablójához. A film a legjobb pillanatait kétségtelenül ebből az ellentmondásból meríti. A játékidő harmadánál következik be a fordulat, amikor az addig egyszerű szerelmi ismerkedés átfordul emberrablássá. Az izgalmas bizonytalanság (szakszóval: suspense) állapotában a néző már tudja, hogy a férfi foglyul ejtette a nőt, de az áldozat még nem. Az átmeneti időszakban azonban nem a feszültségkeltő elemek dominálnak – és lényegében ez adja az egész film különlegességét.

Ugyanis klasszikus emberrablós pszichothrillerre utal a Berlin Syndrome. A zsáner számtalan tényezője visszaköszön, de csak a történetben: az antagonista körültekintően választja ki áldozatát; különös és kegyetlen eszközökkel tartja fogságban a lányt; pszichopata jellemvonásainak hátterében a családja áll. Mégsem tudom kijelenteni, hogy a film hagyományosan közelíti meg a műfajt. A rendező például egyfolytában puha eszközökhöz nyúl a thrillerekben megszokottak narratívához képest. Lassú, merengő kameramozgás jellemzi a fényképezést. Lágy, már-már melankolikus zene kíséri még az erőszakos jeleneteket is. Továbbá a játékidő során számtalan utalás hangzik el a főszereplők szájából képzőművészetre, fotográfiára, irodalomra vagy történelemre. Én ezekből azt a következtetést vontam le, hogy a rendezőt egyszerűen nem érdekli a történet pszichothriller-vonala.

Cate Shortland ausztrál direktor, aki egy német filmmel vált igazán ismertté. A Lore négy évvel ezelőtt megnyerte a Titanic Filmfesztivál fődíját, én magam is kiemelkedőnek találtam a második világháború végnapjait új dimenzióban ábrázoló alkotást. Shortland értelmezésében a magas rangú náci házaspár gyerekei ugyanúgy csalódnak a szüleiben, ahogy a német társadalom a Führerben a háború vége felé. A rendező, ahogy ebben az interjúban is megemlíti,

a Berlin Syndrome-mal ismét egy parabolát készített a német történelemről,

ezúttal egy másik korszakról. Aktuális filmjében a férfi szimbolizálja az NDK-t, az női áldozat pedig annak polgárait, akik nem tudnak elszökni az elnyomó zsarnok elől, viszont egy átlagos fogolynál jobb körülmények között éltek.

Berlin Syndrome

Véleményem szerint a direktor hatalmas tévedése maga a műfajválasztás volt. Egyszerűen az emberrablós pszichothriller nem bírja el a történelmi példabeszédet. Ráadásul a zsáner napjainkban a virágkorát éli – gondoljunk csak lélegzetelállítóan feszült A szobára vagy a műfajkeverésben csúcsteljesítményt nyújtó Cloverfield Lane 10-re! Előbbivel ellentétben a Berlin Syndrome ordít a következetlenségtől, utóbbival szemben pedig kínosan eseménytelen.

Az interjúból megismert analógia számomra egyáltalán nem jött át – már csak azért sem, mert a Lore-ral ellentétben ezúttal szerintem totálisan sántít. Kevés fogódzót adott Shortland, csak annyit éreztem, hogy távlati dimenzióban mozog a film. És így megtaláltam a magam értelmezését. Számomra Berlin emberi megtestesítője volt a férfi főgonosz, amely súlyos történelmével és kissé kaotikus művészetével első látásra rabul ejti a gyanútlan turistákat. És bár a gondolat megannyi ponton sántított, de talán még így is értelmesebb. Legalábbis számomra.

Avatar

Tóth Nándor Tamás

Tóth Nándor Tamás külpolitikai és kulturális újságíró volt. A kettő metszetéből alakult ki filmes specializációja: a politikai témájú és a társadalmi változásokat feldolgozó filmek, valamint a Mediterrán-térség, Németország és Latin-Amerika filmművészete. A Filmtekercs Egyesület pénzügyi vezetője. tothnandor@filmtekercs.hu

FM ‘tekercs Podcast

Hirdetés

Hirdetés

Video

Kik a legújabb szereplők a streamingpiacon és vajon melyiküké a jövő? A VLOGtekercs második adásában folytatjuk a seregszemlét és egy kis jövendölgetéssel is készültünk!

Műsorvezetők: Németh Míra, Énekes Gábor
Vágó: Nagy Tibor
Főcím: Gyenes Dániel
Projektvezető: Nagy Tibor
Producer: Molnár Kata Orsolya

A videó Tóth Nándor Tamás cikke alapján készült.

Weboldalunkon sütiket használunk.

Ez a weboldal cookie-kat és más követési megoldásokat alkalmaz elemzésekhez, a felhasználói élmény javításához, személyre szabott hirdetésekhez és a hirdetési csalások felderítéséhez. Az Adatvédelmi tájékoztatóban részletesen is megtalálhatóak ezek az információk..