Sebastian Schipper ambiciózus rendező, aki gondolt egy merészet, és rendezett egy vágásokat nélkülöző, kézi kamerás filmet, ami technikailag elképesztő kihívás. Az eredmény egy igazán élvezhető, különleges hangulatú alkotás lett.
A német filmiparban a kilencvenes évek közepén határozott generációváltás zajlott le: a „német függetleneknek” is nevezett rendező- és producergeneráció filmjeinél – amelyek létrejötténél legtöbbször a gyorsan meghatározóvá váló X Filme Creative Pool bábáskodott – az egyik napjainkban is érvényes tendencia, hogy jellemzően a fiatalabb korosztályt kívánja megszólítani. Az első nagy siker Tom Tykwer 1998-as A lé meg a Lolája volt, ami alapjaiban változtatta meg a német filmhez való hozzáállást, mind hazájában, mind nemzetközi szinten. Sebastian Schipper ebben mint színész működött közre. A következő évben azonban az X Filme műhelyében, többek között Tom Tykwer produceri közreműködésével megrendezte első nagyjátékfilmjét, az Abszolút menőket, amit akkor több díjjal is jutalmaztak hazájában.
A Victoria Schipper negyedik rendezése. A történet nem bonyolult, jól illeszkedik A lé meg a Lola óta jól működő trendbe. Van benne néhány, alapvetően szimpatikus, bizonyos fokú normaszegési hajlammal megáldott fiatal, akik a fatális véletlennek köszönhetően jóval nagyobb bajba keverednek, mint valaha is gondolni merték. A főszereplő Victoria (Laia Costa), pedig lényegében tényleg csak rosszkor van rossz helyen, és a rossz srác tetszik meg neki.
A madridi lány egy ideje már Belinben él, amikor egy este találkozik a négy helyi sráccal, akik ráveszik, hogy tartson velük és megmutatják a város igazi arcát. A lány élvezi az estét és a társaságot, de nem sejti, hogyan fog végződni az ártatlannak tűnő kaland. Pár órával később a fiatalok után hajtóvadászatot indít a rendőrség. Victoria pedig ugyanolyan kétségbeeséssel fut kezében egy zacskó pénzzel, mint anno Lola.
Schipper filmjeinek a brománc kiemelt jelentőségű tartozéka. A Victoria sem kivétel ez alól. A filmben szereplő négy srác gyerekkori jó barátok, tűzbe mennének – és mennek is – egymásért. Hasonlóan, mint a rendező első filmjének baráti társasága vagy mint a későbbi Fele-barát két főszereplője.
Berlin emblematikus, különös város, különös hangulattal. Nem véletlen, hogy sok rendező választotta már filmje helyszínéül. Az utóbbi időszakot tekintve az egyik legismertebb ezek közül mindenképpen a már említett A lé meg a Lola, de eszünkbe juthat még a Berlin Calling, Oh boy és most már a Victoria is.
Schippernek már a film kezdetén sikerül elkapnia egy hangulatot, ami szinte leugrik a vászonról, amihez nem kis mértékben járul hozzá Nils Fhram zenéje. Ez egészen addig kitart, amíg hirtelen felpörögnek az események, amikor szereplői egy zavaros bankrablási ügybe csöppenek, majd menekülni kényszerülnek. Ebben a filmben azonban a hangulat nem vész el, csak átalakul. Egészen eddig egy vágás sem történik a filmben, és ami igazán döbbenetes, később sem. Egy vágás sem 140 percen keresztül. (A Silent House próbálkozott meg korábban ezzel.) Kézi kamerával elejétől a végéig. Mindeközben egy pillanatra sem unalmas ez a film, az egyetlen zavaró tényező a szereplők döntéseinek esetenkénti logikátlansága, amit időnként nehéz még egy durván átbulizott estével is indokolni. Mindez nyilvánvalóan adódik az improvizációból, hisz nem volt lehetősége az egyébként nagyon is jól teljesítő színészeknek megismételni a jeleneteket. Sajnos ez még így is zavaró marad, de a mérleg másik serpenyőjében azonban sokkal több minden gyűlik össze a film végéig, ami a Victoriát kifejezetten emlékezetes és fontos filmmé teszi.
