Még akkor is a világ egyik legfölöslegesebb folytatása a T2 Trainspotting, ha történetesen ugyanolyan szórakoztató, vicces és gusztustalan, mint az eredeti. De akkor is csak egy koppintás.
Válaszd a folytatást! Válaszd a húsz évvel később ugyanazokkal színészekkel elkészített verziót! Válaszd a nagyobb és erősebb szörnyeket, válaszd a panelekből újjáépített ismétlést! Válaszd a nőkkel elkészített kiadást, a nosztalgiafaktorra rájátszó azonos minőséget! Válaszd a nyolcadik részt abból, aminek csak egyszer lett volna értelme! Válaszd a remake-et, az amerikai adaptációt, a trilógiákat, a spinoffot, az előzményfilmet és a mindent lezáró befejező darabot! Válaszd a folytatást!
Itt tartunk: a kultokból is folytatást készítenek. A Trainspotting húsz évvel ezelőtt kultfilm volt. Megismertette a világgal Danny Boyle-t és Ewan McGregort, az Underworldtől a Born Slippyt, Edinburgh-t és a heroin hatásait. Rendszerkritika volt, mondandójában tökéletes ellentéte a korszak másik kultikus drogfilmjének, a Rekviem egy álomértnak. Mark Renton kívülálló volt, nihilista, az élet hiábavalóságát hirdette, álláspontjával egy generáció azonosult még úgy is, ha közben a kábítószereket elítélte.
Miért kellett ehhez folytatás? Nem vagyok korrekt, ha az egészet Danny Boyle nyakába varrom, ugyanis a főszereplők életét az eredeti regény szerzője, Irvine Welsh folytatta előbb 2003-ban. A Pornó azonban más volt, a szociográfiában utazó Welsh nem öncélúan írta tovább Renton és barátai történetét, regényével egy újabb szegmensét mutatta be a skót alvilágnak. A pornóipar, a prostituáltak élete és a hozzá kapcsolódó kokain egy új terület volt, feltáratlan kérdésekkel és borzasztó sorsokkal.
Mark Renton kívülálló volt, nihilista, az élet hiábavalóságát hirdette, álláspontjával egy generáció azonosult még úgy is,
ha közben a kábítószereket elítélte.
A T2 Trainspottingban ez a téma csak halványan sejlik fel. Ahogy az első részben, itt is megjelenik a szocio-vonal, de ezúttal még kevésbé hangsúlyos. Sick Boy (Jonny Lee Miller) bordélyházzá akarja alakítani kocsmáját, ebben lehet segítségére Renton, aki húsz év után visszatér Skóciába. Az immár Simon néven futó barátja gyorsan megbocsát neki, Begbie (Robert Carlyle) bosszúvágyát azonban semmi sem csillapítja.
Annyi minden ugyanolyan a T2–ben! Az erősen stilizált képek, a rockzene hangsúlyos szerepe, a humor és a férfibarátság témája. Ütős jeleneteket láthatunk ismét, amelyekben karakteres figurák brutális jelenléte uralja a vásznat. Számos jelenetet képkockára megidéz a folytatás, kultikus beállítások ismétlődnek meg. Kevesebb a gusztustalanság és kevesebb a drog is. Cserébe több, de sajnos felszínesebb a társadalomábrázolás.
A korábbi helyszíneket és karaktereket a viszontlátás örömével köszöntöttem, de ennyi nem elég. Pedig elsősorban erre épít a film, a dramaturgiai ívben a főhősök sorsa a tét, az, hogy mi lett és mi lesz velük. A közbeiktatott apró kiszólások színesítik a filmet, de nem mentik meg, sőt sokszor csak közhelyek felemlegetéseként hatnak. A társadalmi réteg, akiket negligálnak a politikai képviselők. A közösségi média kritikája. A generációk közötti dzsentrifikáció. Mindet megemlítik, de mélységet egyikhez sem adnak.
A szórakoztató momentumokat leszámítva egyetlen olyan jelenete volt a filmnek, ami maradandó hatással volt rám. Amikor meglátogatják Tommy sírját, Simon azt mondja:
„Csak a saját fiatalságunk turistái vagyunk.”
Ez az önreflexió nemcsak a T2-re, a színészekre és a rendezőre, hanem a nézőre is igaz. És a következő gondolat, hogy a nosztalgiát a bűntudat vezérli, a múltban elkövetett (vagy épp el nem követett) tettek megbánása. Egyedi megközelítés és izgalmas önkritika egy nosztalgiafilmtől. Más tekintetben viszont ugyanannak a súlytalan megismétlése lett a T2 Trainspotting.
