Az Arc (Mug) alapján a falusi lengyel társadalom legalább annyira intoleráns, mint a magyar. A film szatíraként élesen rávilágít a jelenségre, mégis az volt az érzésem, Az Ő nevében rendezője Malgorzata Szumowska mindezt magas lóról és nem elég érzékenyen teszi meg.
Jézus, a Király a világ legmagasabb szobra, ami a keresztény megváltóról készült. 2010-re fejezték be, öt éven át épült, és teljes egészében a helyi kisváros, Swiebodzin lakóközössége finanszírozta. A szobor felépítése a Mug háttértörténete, egyfajta kerete a filmnek, ugyanakkor, ahogy az megszokott (témánál maradva: Bábel tornya), a bonyodalom kiteljesedése során megtelik többlettartalommal.
A középpontban Jacek áll (Mateusz Kosciukiewicz), aki kívülálló is, meg nem is. Rocker, sok tetoválással, hosszú hajjal, kevés problémával, aránylag boldog élettel. Csakhogy nem sokkal azt követően, hogy megkéri barátnője kezét, Jacek balesetet szenved. Több hónap kóma után, összeroncsolt arccal visszatér otthonába, ahol szembesülni kényszerül azzal, hogy a közössége – köztük édesanyja és menyasszonya – hátat fordított neki.
Az Arc történetének középpontjában ugyan Jacek áll, a háttéret pedig a szobor épülése képezi, de valódi témája a lengyel vidék intoleranciája, rasszizmusa, képmutató mentalitása.
Karácsony este hangzik el az alábbi vicc:
– Egy néger, egy zsidó és egy buzi zuhan lefelé egy magas toronyházról. Ki nyer?
– ???
– A társadalom.
Majd utána a család férfitagjai talajrészegen hallgatják végig az éjféli misét. De nem pusztán szalonrasszimusról van szó, a film tele van különböző kisebbségellenes kirohanással a falusiak részéről. A Jézus-szobor avatásakor mondja azt a bíboros: „cserébe elnézem neked, hogy muszlimokat dolgoztattál az építkezésen.” „De hát uram, a cigányok keresztények!”
Azt rágja tehát a néző szájába a Mug, hogy az intolerancia milyen könnyen fordulhat a közösség tagjai ellen. Míg Jacek csak kívülálló volt rockerségével, addig megvetett alakká válik a balesete után. Hiába próbál visszatérni korábbi életéhez, áthidalhatatlan falakba ütközik, az anyja például azt hiszi, megszállta az ördög. Fontos momentum ismét a haj, ami már a Bibliában is az erő megtestesítője volt: a fiú visszailleszkedésének zálogát korábbi külsőségeinek visszaállításában látja, azonban a haját nem tudja egyik napról a másikra megnöveszteni. Az ellentmondás persze szemléletes: éppen az új külső jegyei miatt taszították ki a közösségből.
De térjünk vissza a szoborra, ami lényegében a vidéki Lengyelország metaforája.
Ikonikus pillanat Jacek balesete: az építkezésen rosszul lép, és belezuhan a félkész szobor üreges testébe. Az allegória ekkor teljesedik ki: a szobor az elpazarolt erőforrások, a lengyel felsőbbrendűségi gőg és dac szimbólumává válik. Csakhogy az Arc egy szatíra, így az utolsó pillanatban bekövetkezett – szó szerinti – fordulattal a film az egész többlettartalmat leredukálja egy geg szintjére.
Bár a szatírának nagy hagyományai vannak a régióban (különösen a cseheknél – például Sörgyári capriccio), hovatovább pedig manapság az egyik legdivatosabb műfaj, itt valahogy mégsem működik. A probléma az, hogy az Arc túl súlyos vádakkal illeti a vidéki Lengyelországot ahhoz, hogy azt elbagatellizálja aztán egy-egy poénnal. Meghatározó a zenében Gigi d’Agostino L’Amour Toujours című korszakos europop dala, de ahogy Jacek a barátnőjével lovagol erre a számra, az nehezen illeszthető össze a film vádjaival. Az Arc egyes részei egyszerűen nem érnek össze, és hiába jó a jelenetek szintjén (de ott sokszor kimagaslóan jók), összességében hiányzik az árnyalás, az áthidalás, az átkapcsolás, az áthallás.
Az Ezüst Medve-díj éppen a kiváló jelenetei és kemény mondanivalója miatt szerintem mégsem került rossz kezekbe – noha ez inkább a berlini filmtermést minősíti. Lengyelország így zsinórban másodszor nyert a Berlinalén, hiszen tavaly a Spoor a harmadik helyezés képzeletbeli díját hozta el. A két film összehasonlítása adja magát: mindkét mozi egy évet mesél el egy vidéki kisvárosban, mégis teljesen más képet mutatnak a társadalomról. Míg az előbbi pontatlan, utóbbi tűéles, mégis mindkettő kissé érzéketlen. A közös pont talán az, ahogy lenézik a falut mindkét alkotásban. Ez pedig mára meghaladott a filmművészetben – legutóbb épp Három óriásplakát hirdette, hogy mennyire.
***
A cikket a film hazai bemutatója kapcsán 2019. január 31-én frissítettük.
