A polipos szexjelenet nem a hatásvadászat kedvéért került a címbe, hanem azért, mert Isabel Coixet új filmje, a Spanyolország első leszbikus házasságát megéneklő Elisa y Marcela semmi másról nem fog megmaradni az emlékezetünkben.
Isabel Coixet életművének középpontjában – ahogy azt már A könyvesbolt a tengerparton kritikájában is megírtam – olyan küzdelmek állnak, melyeket nők vívnak hozzájuk nem illő párjukkal. Így volt ez Az élet nélkülem, A szavak titkos élete és az Elégia esetében is, és így történt ez a szintén Berlinben bemutatkozó Nobody Wants the Nighttal is, mellyel legújabb filmje szoros rokonságot mutat. 2015-ös alkotása a férje kedvéért a sarkkörig merészkedő kutatófeleség története, aki aztán szoros barátságot köt a férfiba szintén szerelmes eszkimólánnyal. Akkor kollégám ezt írta a filmről: „a film két felettébb különböző nő bonyolult és ellentmondásos viszonyára koncentrál. Kapcsolatuk árnyalása azonban nem elég kifejező és nem elég izgalmas.” Sajnos ez szó szerint elmondható új filmjéről is, ami egyszerűen unalomba fullad.
Az érzékenységéről híres rendezőnő minden filmjével egyre kevésbé érdekes, egyre kevésbé izgalmas. Pedig a Netflixnek készült Elisa y Marcela olyan, nem mellesleg igaz alaptörténetet szolgáltatott a Narciso de Gabriellel közös forgatókönyvből dolgozó rendezőnőnek, hogy külön művészet volt elrontani a filmet. A történet szerint Elisa (Natalia de Molina) és Marcela (Greta Fernández) az iskolában találkoznak. Összebarátkoznak, de hamar rá kell jöjjenek, hogy jóval többet éreznek egymás iránt barátságnál. Csakhogy az 1900-as évek legelején járunk, a szuperkonzervatív, katolikus Spanyolországban. Elisa úgy dönt, felveszi unokabátyja személyazonosságát, és Mario Sánchezként elveszi kedvesét.
Kifogástalan témaválasztás – csapnivaló kivitelezés. Coixet sok-sok rossz döntést hozott, nehéz is felsorolni mindet. Kezdhetjük akár azzal is, hogy a fekete-fehérben forgatott,
kifejezetten szépelgő, itt-ott modoros
filmben Jennifer Cox operatőr nemcsak következetlenül használ bizonyos képi elemeket, de kifejezetten tévéfilmes esztétikával ruházza fel Coixet 10 éve dédelgetett alkotását.
Ez azonban a film legkisebb gondja – sokkal égetőbb, hogy a főhősnőket alakító két színésznő között egyáltalán nem működik a kémia. Talán ez is áthidalható lett volna, ha a hányaveti történet nem boronálja össze őket villámsebesen, így azonban teljes értetlenséggel áll a néző a bimbózó – és minden tekintetben megalapozatlan – románc előtt. Sajnos Coixet nem vette a fáradtságot sem karakterei, sem története tisztességes felépítésére, így ami a vásznon végül zajlik: művészetnek álcázott erotizálás.
Csak éppen nem erotikus a film.
Utoljára A rabbi meg a lánya című filmben láttuk ilyen hidegnek Rachel Weisz és Rachel McAdams – egyébként szenvedélyesnek szánt – leszbikus kettősét – még szerencse, hogy most az ágyba bekerül a már emlegetett polip is, így legalább volt mire felkapni a fejünket, mielőtt végleg alvásba bólintott volna. A többi, meglehetősen öncélú szexjelenet azonban még ennyi izgalommal sem szolgált – ásítozás, fészkelődés, könyörgés a végefőcímért. Amit aztán meg is kaptunk, és ami – jelenkori, boldog leszbikus párok esküvői videóival – sokkal többet adott, mint az egész film összességében.
Búcsúképpen az Elisa y Marcela elmondta, hogy még mindig mennyire sok hely van a világon, ahol az egymást szerető nők nemcsak hogy nem házasodhatnak össze, de akár meg is büntethetik őket szerelmükért. Kétségkívül erre a rendkívül fontos üzenetre kívánta felhívni Coixet a világ figyelmét – kár, hogy végül a női testet kizsákmányoló, álmosító kosztümös darabbal próbálta átadni.
