Ritesh Batra, az Ezerízű szerelem rendezője ismét próbálja összehozni az összehozhatatlanokat – A fénykép optimista látlelet a változó Indiáról és szívmelengető szerelmes dal a reményvesztetteknek.
Indiában a szerelem sosem volt éppen egyszerű dolog – különösen ha a szerelmesek nem ugyanahhoz a társadalmi osztályhoz tartoznak. Ugyanerről szólt a Netflixen elérhető Lust Stories egyik epizódja és Rohena Gera idehaza is bemutatott Tű, cérna, szerelem című filmje is: mindkét alkotás egy bejárónő és főnöke szerelméről mesélt más-más tónusban.
Batra új filmjében fordul a kocka, ezúttal a férfi áll a társadalmi ranglétrán jóval alacsonyabban: Rafi (Nawazuddin Siddiqui) utcai fotózásból él, és minden megkeresett fillérjét a családi adósság törlesztésére fordítja, sokadmagával egy lyukban lakik és próbál kitérni nagyanyja (a bűbájos Farrukh Jaffar) elől, aki szeretné végre kiházasítani. Egyik nap lefotózza a meseszép, tanult Milonit (Sanya Malhotra), aki épp egy gazdag örököshöz készül hozzámenni. Hogy megnyugtassa végre az érzelmi zsarolásban elöljáró nagyit, elküldi neki a lány képét, azt állítván, a menyasszonya. Több se kell a nagyinak, máris utazik a nagyvárosba, hogy megismerkedjen unokája jövendőbelijével. A színészi karrierről álmodó Miloni hajlandó belemenni a játékba – ami azonban hamarosan mindkettőjük számára több lesz egyszerű tettetésnél.
Aki szerette az Ezerízű szerelmet és vonzódik a csendesebb, finomabb indiai filmekhez, A fényképben sem fog csalódni. Egy világ választja el Batra filmjét Bollywood színes-szagos, énekes-táncos masalafilmjeitől: a tónus visszafogott, a megütött hang a lélek mélyéről szól. A szerelmesek apró lépésekkel közelednek egymáshoz, az egész film hihetetlenül szofisztikált – elképzelhető, hogy akad, aki unalmasnak tartja majd. Én személy szerint szeretem az alig észrevehető rezdüléseket kutatni, és a szereplők, különösen Nawazuddin Siddiqui, ebben nagyon jók. Talán nem volt teljesen egyértelmű a szereposztás, ugyanis Siddiqui a kölyökképe ellenére is közel húsz évvel idősebb Malhotránál, a film előrehaladtával azonban ez a korkülönbség egyre kevésbé lesz jelentős.
A két karakter társadalmi pozíciója azonban sokkal fontosabb. Rafi tisztességes fickó, de fényévekre van attól, hogy megadja Miloninak azt az életszínvonalat, amihez a nő szokott – arról nem is beszélve, hogy a lány családja jó eséllyel nem támogatna egy ilyen házasságot. A kérdés persze az – és egyre több indiai film meri feltenni –, hogy
a 21. század derekán vajon India szakít-e az európai szemmel meghaladottnak látott, berögzült társadalmi kategóriákkal.
Az osztálykülönbségek persze nem állnak meg a kasztok szintjén – a világon mindenhol létezik egyfajta társadalmi rétegzettség: ám az osztályok átjárhatósága már nagymértékben változik országról országra, kontinensről kontinensre.
Batra a különbségek bemutatását a két világ hömpölygő hétköznapjainak ellentétes ábrázolásával oldja meg: így feszül össze az utcán vásárolt kulfi a bejárónő által felszolgált családi vacsorával, így válik kontrasztossá a földön heringekként fekvő agglegények hálófülkéje Miloni magányos lányszobájával. A rendező végül egy rendkívül elegáns – és bátor – önreflexív filmes csavarral oldja fel a témában feszülő ellentéteket, és filmjének reményteli, a realitás és a filmvásznakra zárt mesés happy endek között félúton található okos lezárást ad.
