Fesztivál Fókuszban Kritika

Kelet-európai királyság – A Grand Budapest Hotel

the grand hotel budapestA Grand Budapest Hotel volt a Berinale 64 nyitófilmje.  Nem is kell látványosabb nyitány egy nemzetközi filmfesztiválnak, mint az expresszív vízióiról híres Wes Anderson legújabb fantázia bravúrja. A bársonyfüggönyöket nem lehet nála stílusosabban felhúzni.

Minket magyarokat régóta gyötört a kíváncsiság, hogy Wes Anderson miért éppen Budapestnek nevezte el a címadó hotelt. Február 6-án Berlinben megoldódott a rejtély. A rendező a premiert követő sajtótájékoztatón elárulta, hogy filmjében egyfajta kelet-európai hangulatot próbáltak megteremteni, ezért keresztelte a szállót Budapestnek, (de persze a Kovács nevű szereplő nevét azért senki sem tudja helyesen kimondani.)

Wes Anderson legújabb filmje egy – tőle megszokott módon – tökéletesen berendezett fantáziavilág, amit most egy kelet-európai szűrőn varázsol elénk. A film többszörös kerettel indul, ami által a rendező kifejezetten érdekes hangulatot teremt. A narrátor-író azt ígéri, hogy pontosan úgy fogja elmesélni a történetet, ahogy a valóságban történt. Az időben visszarepít minket 1968-ba, mikor még fiatal íróként (Jude Law) egy vacsorameghívást kapott egy akkor már csak ronda szocreál sárgákkal riasztó stílusú hotel igazgatójától, hogy az elmesélje milyen is volt mikor a szálló még teljes pompájában ragyogott a két világháború között. Így ismét visszaugrunk az időben 1932-be. A végül a képernyőn megelevenedő történetben Zero Mustafa (Tony Revolori) még fiatal londínerként dolgozik M.Gustave (Ralph Fiennes) felügyelete alatt, aki a hotel akkori vezetőjeként egyik állandó vendégétől megörököl egy felbecsülhetetlen értékű reneszánsz festményt. Gazdagság helyett azonban Zeróval együtt képrablási ügybe keverednek.

GBH_sajttaj_01
Fotó: Puskás Lilla

A történetet a 20. századi osztrák író, Stefan Zweig inspirálta, akit Wes Anderson szerint Európában mindenki ismer, az Egyesült Államokban pedig mindenkinek kellene. A történetelmesélést a rendező saját bevallása szerint egyszerűen az írótól „plagizálta”. Zweig vallja, hogy nem az írók találják ki a történeteket, hanem a történetek találják meg az írókat. Anderson ezzel az ötlettel teremti meg a film meseszerű hangulatát.

A Grand Budapest az eddigi „legwesandersonosabb” alkotás. Minden elem adott, amit talán már el is várunk a rendezőtől: a többrétegű történet, a dialógusokra időzített kameramozgások, a jelmezek és a díszletek szinte mániákus tökélyre fejlesztése és fetisizálása, a fejezetek felirattal való elválasztása, az abszurd helyzetek és persze egy elképesztő sztárgárda, a legapróbb mellékszerepekben is. Ezek a Wes Anderson varázslat hozzávalói. Jó adag Anderson féle humor is van a filmben, de a szereplők nyelvezete meglepő módon vulgárisabb, vicceik pedig kicsit közönségesebbek a szokásosnál. A képi világot Robert D. Yeoman operatőr a tökéletes geometriai szimmetriára szerekesztett képkompozíciókon túl azzal tette még érdekesebbé, hogy a különböző idősíkokon játszódó  történetszálakat különböző képaránnyal vetíti a néző elé. Mivel a fő történetszál konfliktusát a képlopás adja, így Anderson lényegében egy heist film paródiát rendezett, amibe újdonságként még egy Tarantino filmeket idéző véres, fegyveres összeütközést is beemelt.

Grand-Budapest-Hotel1

Bevallom, nekem jobban tetszett a Holdfény királyság bájosabb története; ezt a filmet valószínűleg inkább a film-ínyencek fogják élvezni, mint a nagyközönség. Nagy öröm a filmet végignézni az olyan rajongóknak, akik imádják találgatni, hogy melyik nagy klasszikus inspirálhatott egy-egy jelenetet. Elkerülhetetlen, hogy ne jusson eszünkbe a filmtörténet egyik legemlékezetesebb szállója, az Overlook Hotel, Stanley Kubrick Ragyogásából. Az amerikai mester az a fajta rendező, akinek munkája olyannyira meghatározó, hogy „úgy lopnak tőle más rendezők, hogy már észre sem veszik” – mondta Anderson.

GBH_sajttaj_05
Fotó: Puskás Lilla

Ha a filmes inspirációkat kell keresni, akkor a Grand Hotel leginkább egy Ernst Lubitsch bohózatra emlékeztet. Nem véletlenül! Wes Anderson a sajtótájékoztatón azt is elárulta, hogy a forgatás előtt a stáb közös mozizással hangolódott rá a munkára. Olyan filmeket néztek meg együtt, mint a Lenni vagy nem lenni Lubitschtól, a The Good Fairy William Wyler-től, vagy A halálos vihar Frank Borzage-tól. Nagy hatással volt a rendezőre Ingmar Bergman Csend című filmjében megteremtett, kelet-európai város atmoszférája is.

Természetesen a színészi alakítások kiválóak. Különösen a Wes Anderson filmekbe új tagként érkező Ralph Fiennest élvezet nézni a tőle meglehetősen szokatlan szerepben, egy bohózat főszereplőjeként. A Grand Budapest arisztokráciáját kiszolgáló és a vénkisasszonyokat gyámolító concierge a külsőségek megszállottja. Nyelvi poénjai miatt is az ő alakítása a legérdekesebb. A kisebb szerepek közül különösen a rosszfiúk emlékezetesek, leginkább a fenyegető fasiszta tiszt Adrien Brody és a Willem Dafoe által zseniálisan alakított fogdmegje, Jopling. Defoe mindkét kezén koponyás boxert visel és hiányzó fogai és bőrkabátja miatt leginkább egy Erdélyből most szabadult vámpírra emlékeztet.

wes-andersons-the-grand-budapest-hotel-official-international-trailer-0

Felmerül a kérdés, hogy a vizuális stilizáció ilyen szintű tökélyre fejlesztése vajon nem nyomja-e agyon a történetet. Wes Anderson a szereplői számára berendez egy világot, de néha tényleg lehetetlen nem arra figyelni, hogy Bill Murray milyen pödört bajusszal fog felbukkanni a következő jelenetben, vagy hogy a sminkes milyen elképesztően bizarr öregasszonyt tudott varázsolni öt óra munkával Tilda Swintonból. Jogosnak tűnik a kérdés, hogy kicsit nem öncélú-e ez az ábrázolás, bár tény, hogy minden jelmez, akár csak a pár perces szerepekben feltűnő hírességek estében is, új „nézd hogy néz ki” élményt jelent. A történet egyszerű, – két főszereplőnk az említett festményt üldözi jelenetről jelenetre miközben különböző kalamajkákba keveredik – de valójában nem is az a fontos, hogy miről szól a film. Egyszerűen csak dőljünk hátra és élvezzük a mesét Wes Anderson kelet-európai fantázia világában.

 

Avatar

Simor Eszter

Egyszer egy tanárom azt írta valahol, hogy „mezei kritikus” bárkiből lehet. Az ELTE média szakán tanítják a kritikaírást, utána már csak egy kis kultúra kellene a véleményalkotáshoz. Ezek szerint a média szak elvégzése után mezei kritikusnak talán már nevezhetem magam, most egy kis kultúrát igyekszem magamra szedni. Talán egyszer leszek igazi újságíró is.

Filmek: Az abszolút kedvencek nálam a dánok. Főként Lars von Trier, Anders Thomas Jensen, Susanne Bier, Lone Scherfig, de bármi, amit a dogma mozgalom követett el, vagy amiben Mads Mikkelsen szerepel. A „legek” közül Alfred Hitchcock, Stanley Kubrick és Tarr Béla. Új kedvenc Ulrich Seidl. Mostanában az emberi lélek legmélyebb bugyraiba hatoló, metafizikai kérdéseket boncolgató filmek vagy a „háromzsebkendős” melodrámák.

Szólj hozzá!

Click here to post a comment

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..

Weboldalunkon sütiket használunk.

Ez a weboldal cookie-kat és más követési megoldásokat alkalmaz elemzésekhez, a felhasználói élmény javításához, személyre szabott hirdetésekhez és a hirdetési csalások felderítéséhez. Az Adatvédelmi tájékoztatóban részletesen is megtalálhatóak ezek az információk..