A Julieta az utóbbi másfél évtized legjobb Almodóvar-filmje, de a várva várt újjászületés most is elmarad.
A spanyolok midcult szupersztár-rendezője, Pedro Almodóvar az ezredfordulón csúcsra jutott, és azóta képtelen a valódi megújulásra. Az Eleven hús méregerős remeklése után az addigi eredmények összegzéseként is nézhető Mindent anyámról elnyerte a legjobb idegen nyelvű filmnek járó Oscar-díjat, a Beszélj hozzá! pedig egy tovább már nem fokozható, hamisítatlan szerzői mutatvány. A rá következő darabok sem voltak rosszak ugyan, de már semmit nem tudtak hozzátenni Almodóvar sajátos világához.
A bőr amelyben élek ízléses, végtelenül profi adaptációja után a Szeretők, utazók volt az első valódi kísérlet az újrahangolásra, így a bukás ellenére is szimpatikusabb, mint a szenvtelen ujjgyakorlatok. Almodóvar az ősforráshoz, a korai évek karneváli világához próbált visszanyúlni, de a filmből vészesen hiányzott a nyers lendület és a szenvedély bája. A Julieta sokkal tudatosabban és bölcsebben viszonyul az életműhöz és az áramvonalas, szigorúan másfél órás történettel a rendező megpróbálja letisztítani a védjegyszerű alkotóelemeket. Inkább több, mint kevesebb sikerrel.
Almodóvar hosszú pályája a melodráma műfajával folytatott lázas, temperamentumos viszonyként is felfogható. Nála a skála a klasszikus görög drámáktól a hollywoodi glamúron és Douglas Sirk munkáin át egészen a latin szappanoperákig terjed, a giccs határán egyensúlyozó fordulatok, hihetetlen véletlenek és sorstragédiák fokozása erőteljes rendezői kézjegyekké lényegülnek át. Almodóvar a szex, a szerelem és a nőiség témáit lehengerlő vizualitással, ízléssel és arányérzékkel tálalja, a ponyvából így valódi filmművészet születik. A Julieta épp azt próbálja kitapogatni, miként lehetséges visszafogni ezt a túlfűtött, színes, erőteljes túlzásokra építő világot úgy, hogy az esszenciája megmaradjon.
Havas vonatozás, hűvös északi tájak, elegáns, minimalista szobabelsők. Már a helyszínek is pontosan jelzik az alkotói szándékot, a legszembeötlőbb talán mégis a felbukkanó szereplők és szálak kis száma. Már-már lineárisnak is nevezhetnénk a címszereplőre koncentráló történetet, aki beleszeret egy tengerészbe, gyereket szül neki, mindkettőjüket elveszíti, majd megpróbálja valahogyan újra megtalálni őket. A cselekményt kizárólag a hősnő visszaemlékezései törik meg, így állítva párhuzamba anya és lánya döntéseit. A Volver körkörös tablója mellé téve a Julieta az egyszerűségével tüntet.
Nem véletlen, hogy Julieta klasszika-filológus és többször hivatkozik a görög mitológiára és az Odüsszeiára. Almodóvar kevesebb történéssel próbál összetettebb karaktereket megmutatni és ez a taktika elsősorban a mellékszereplőket illetően működik. A lány, a házvezetőnő, a szobrász épp azért annyira rejtélyesek és izgalmasak, mert alig tudunk meg róluk valamit. A rendező csak a hősnő relációjában ábrázolja őket, a képzeletünkre bízza, hogy kiegészítsük a múltjukat, a jellemüket, a döntéseiket, így életre kelnek bennünk. Főszereplőnk szülői drámája sem érdektelen és szépen kitölti az imponálóan mértékletes kilencven perces játékidőt, az igazán izgalmasak mégis azok a figurák, akik nagyon fontosak, mégis kissé a háttérben maradnak. Elsősorban miattuk, és persze a megszokott audiovizuális kényeztetések (színek, kompozíciók, kameramozgások) miatt működik a film.
A Julieta tartózkodó megoldásai talán csalódást okoznak a heves, vibrálóan melodramatikus almodóvári hangulatok szerelmeseinek, de biztatóak lehetnek azoknak, akik frissebb élményekben és a spanyol rendező megújulásában bíznak.
