Fesztivál Filmszemle Fókuszban Kritika

Beteljesedett az életmű – Az ember tragédiája

„Be van fejezve a nagy mű” – Madách sora új értelmet nyert: 23 év izgalmas várakozás után végre egészében láthatja a nagyközönség Jankovics Marcell impozáns Tragédia-adaptációját.

Az ember tragédiája 1862-es kiadása óta az egyik legmeghatározóbb mű irodalmunkban, nem véletlen a megannyi színpadi feldolgozás és adaptáció: számos művészt megihletett, és még meg is fog hosszú ideig, ahogy tette azt a filmművészeten belül 1996-ban Jeles Andrással (Angyali üdvözlet) vagy 1988-ban a magyar animáció egyik legnagyobb élő alakjával, Jankovics Marcellel. 23 év kellett a 160 perces monumentális film elkészültéhez, de megérte a hosszú fáradozás: a kész mű minden korábbinál grandiózusabbra sikerült, amiben az életpálya kezdeti formai kísérletezése a csúcsra ért, és önálló egészében teljesedett ki.

Madách művét senkinek sem kell bemutatni, a film szempontjából nem is a történet, sokkal inkább az adaptálás folyamata az érdekes. Jankovics egy meglehetősen szoros, az eredeti színművet hűen követő adaptációs technikát alkalmaz munkájában, melynek eredményeképp nem csak összecsapva, félvállról ismerhetjük meg az egyes színeket, hanem minden helyszínről pontos és részletes képet kapunk, a történelmi epizódokat tekintve egyenként 10-20 percben elmesélve. Így számolva nagyon könnyen összejön az a 160 perces összidő, ami, tekintve, hogy egy olyan filmformáról beszélünk, ahol a 80-90 perces hossz számít bevett szokásnak, igencsak elismerésre méltó teljesítmény. Különösen, ha megnézzük, milyen gazdag képi eszközkészlettel találkozunk Az ember tragédiája animációs filmváltozatában.

Aki tisztában van a rendező eddigi munkásságával már előre sejtheti, milyen összetett vizuális, sőt audiovizuális élményre számíthat Az ember tragédiájában – a szerzői kézjegyek kiteljesedése és szintézise a kész mű, nagyfokú szimbolizmussal, sokszínű metaforákkal és megszámlálhatatlan filozofikus mondanivalóval mélyen átitatva. Jankovics elképesztő formai megoldásai, úgy mint a szereplőket és környezetüket valami természetfeletti erőként átható állandó metamorfózis, a gazdag ornamentika, vagy a vizuális stilizáció már a film elején magával ragadják a nézőt, akit egyedül a tíz perces szünet tud kizökkenteni a látottakból. Nem is értettem igazán, miért kell két részletben vetíteni egy ilyen folyamatos és egységes filmet – a rövid pihenő inkább csak megzavart, mintsem használt volna. (Kérdés, a forgalmazó meghagyja-e ezt a szünetet a filmben.)

Ha az eddigiek mellett vetünk egy pillantást a film szerkezetére is, rögtön szembetűnik annak legnagyobb előnye: a végső változatban nem szerepel ugyanis a különböző helyszínek egymástól feliratokkal történő elválasztása, a színváltások egyértelműsége mégsem szenved csorbát egyik esetben sem. Jankovics minden egyes színt más-más vizuális stílusban valósított meg, aminek köszönhetően egyrészt pontosan érzékelhetők a váltások, de egy ennél sokkal nagyobb előnnyel is bír ez a fajta sokszínűség: a film nézésekor egy pillanatra sem tűnik fel a készítés folyamán eltelt több mint két évtized, és töredezettség helyett egy egységes és kiforrott munkával találjuk szembe magunkat. Érdekes látni, hogy a kezdeti, ókori színek mennyire átveszik az egyes kortörténeti stílusokra jellemző ábrázolásbeli sajátosságokat (Egyiptom, Athén, Róma) vagy hogy mennyire könnyen észrevehetőek Orosz István jellegzetes grafikai megoldásai az egyes színekben, például Prága esetében.

Nem esett még szó a film átvitt értelmű nehézségéről: a megannyi metafora és szimbólum, valamint az eredeti műből is fakadó filozófiai mélység nem könnyítik meg a befogadás folyamatát, ellenben egy magasabb szintre emelik az egész filmet átható, borzasztóan erős vizualitást. A párbeszédek és elhangzó mondatok eleve pontosan követik az eredeti mű sorait (kisebb-nagyobb kihagyásokkal persze), de ehhez olyan, jellegzetesen Jankovicsos elemeket is hozzátesz az alkotó, melyek már saját, önálló interpretációjának részét képezik. Miután egy, a XXI. században elkészült filmről beszélünk, egyértelműen szükség volt némi modernizálásra, ami először a londoni színben jelentkezik, leghatásosabban pedig a Falanszterben bontakozik ki. Míg előbbi egy hatalmas óriáskerék szerepeltetésével idéz fel olyan XX. századi jellegzetes alakokat, mint Hitler, Sztálin vagy éppen Mickey Egér (és egyéb, a kapitalista társadalomra jellemző szimbólumok is megjelennek), utóbbi az utópisztikus kollektivizmust ábrázolja megrendítő érzékletességgel és pontossággal. A filmet a szinkronszínészi teljesítmény teszi teljessé, olyan nevekkel, mint Szilágyi Tibor, Usztics Máyás és Bertalan Ágnes.

Jankovics Marcell képes volt 23 évet szánni az életéből arra, hogy Madách művét az animáció ösvényein keresztül tárhassa a közönség elé, a végeredményt látva pedig határozottan megérte a hosszú fáradozás. Egy kivételes animációs rendező feltette a koronát nagybetűs Életművére, végképp bizonyítva, hogy jelenleg nincs Magyarországon nála gazdagabb vizuális kelléktárral és fantáziával bíró alkotó. A Mozinetnek köszönhetően december 8-tól bárki megtekintheti Jankovics a mű vizuális aláfestésénél jóval tovább mutató interpretációját. Megéri.

Avatar

Zsély Csilla

2007 szeptemberétől koptatom az ELTE-BTK filmes tanszékének padjait, és mint minden rendes bölcsész, én is igyekszem mindig (legalább) két lábbal a föld felett járni. Habár a filmezés gyakorlati oldala mindig is jobban foglalkoztatott (az amatőr filmkezdeményezéseket mostanra már szerencsére leváltották a kiforrottabb művek), 2009 őszén egy szép napon mégis az írásra adtam a fejem, és megpályáztam egy helyet az akkor épp munkaerő-frissítésen munkálkodó Filmtekercsnél. Azt pedig, hogy a filmezés és az arról való írás milyen békésen megfér egymás mellett, mi sem bizonyítja jobban, minthogy újabban már szorgosan igyekszem elsajátítani a sajtóakkreditációk minden csínját-bínját, mint a fesztivál rovat vezetője.

Filmek: Az animációs filmek iránti már-már beteges rajongásom talán életem első moziélményére, a Toy Story 1996-os megtekintésére vezethető vissza, a forma iránti lelkesedésem azóta töretlen, és újabban egy animációs blog elindításához vezetett. Egyébként nagyjából mindenevő vagyok, bár szívszaggató melodrámák, kaszabolós horrorok és zombifilmek kerüljenek. Abszolút kedvencként Tim Burtont említeném, A majmok bolygója kivételével.

Szólj hozzá!

Click here to post a comment

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..

Weboldalunkon sütiket használunk.

Ez a weboldal cookie-kat és más követési megoldásokat alkalmaz elemzésekhez, a felhasználói élmény javításához, személyre szabott hirdetésekhez és a hirdetési csalások felderítéséhez. Az Adatvédelmi tájékoztatóban részletesen is megtalálhatóak ezek az információk..