Kritika

Öreg kopó takaréklángon – Beverly Hills-i zsaru: Axel Foley

Tovább folytatódik a régi idők klasszikusainak nosztalgia-körmenete, ahol a már látszólag rég kiöregedett akcióhősöket még egy utolsó diadalmenetre küldi Hollywood. Ha pedig sikeresek, akkor még egyre. A Top Gun vagy a Bad Boys felélesztése után most a Beverly Hills-i zsaru kapta meg az legújabb (Netflix általi) vérátömlesztést. Nyárra időzítve, egy látszólag jobb periódusban lévő Eddie Murphyvel. A kérdés már csak az, hogy vajon sikerült tisztes nosztalgiatrippet tető alá hozni vagy egy már amúgy is szebb napokat látott széria tisztességének végső szikráit sikerült elherdálni.

A folytatások, rebootok és egyebek aranykorában az lenne az ember első gondolata egy negyedik Beverly Hills-i zsaru hallatán hogy „biztos, hogy ez most jön ki? Nem láttuk mi ezt már korábban?”. Pedig annak ellenére, amilyen magabiztos olajozottsággal képes az amerikai filmipar saját korábbi sikereit feleleveníteni, a nagydumás detroiti bajkeverő zsaru, Axel Foley feltámasztása majdnem harminc évig tartó kálvária volt. Legtöbbször úgy tűnt, hogy magán Eddie Murphyn kívül (aki mindig is ki akarta köszörülni a borzalmas harmadik rész utáni csorbát) szinte senki se akarta igazán. Forgatókönyvírók és rendezők úgy passzolgatták egymás között a különféle változatokat, mint a focilabdát. Közöttük az új Bad Boys filmek rendezőpárosa is. Míg aztán végül 2022 végén, a teljesen újonc Mark Molloy vezényletével (akit a klasszikus Jerry Bruckheimer-metódus alapján a reklámfilmes világból emeltek ki) leforgott a negyedik epizód. Jó lett? Milyen lett?

Kell-e a mai világba még egy Beverly Hills-i zsaru kaland?

Egy biztos, az Axel Foley mögötti kreatív csapat (Molloy, az írók és persze Murphy, akinek kb. vétójoga van minden döntésben), nem játszanak zsákbamacskát és a legbiztonságosabb, nézőbarát verzió felé tendálnak: Az örökség-folytatás felé, ami lépten-nyomon tiszteleg az elődök előtt. A film újra előhoz minden ismert mozzanatot és karaktert, miközben hol poénosan, hol kicsit drámaibban reflektál a hős korára, arra, hogy a világ lassan eljár felette; és azokra a hibákra is, amiket elkövethetett. De persze ha drogdílerek, tolvajok, gyilkosok, korrupt zsaruk lebuktatásáról van szó, akkor még mindig a veterán dumagép a legjobb, aki még a kora ellenére is olyan szeretnivaló csibész, mint 1984-ben.

Axel Foley még mindig Detroit utcáit járja, még mindig generálja maga körül a természetes káoszt, amivel az őrületbe kergeti aktuális partnereit és rendőrfőnökeit. Míg kortársai már rég a nyugdíjat élvezik, addig Axel ismét Beverly Hillsben találja magát. Hiszen tőle elhidegült jogász lánya, Jane (Taylour Paige) aktuális védence kapcsán egy olyan összeesküvés nyomaira bukkan, aminek kitervelői elég hamar és nyomatékosan tudtára adják, hogy jobb, ha dobja az ügyet. Ráadásul még Axel régi társának, Billynek is nyoma vész. Így Foley dupla motivációval és a rá jellemző levakarhatatlan attitűddel kezdi felgöngyölíteni a szálakat. Régi és új társak is segítik, miközben útját beszólások, repkedő golyók és rommá tört kocsik tucatjai jelzik. De ez számára már rég megszokott. A világ változhat, de Axel Foley marad az, aki volt. Másnak nem is tudnánk elképzelni. Ő inkább továbbra is játssza a pisztolyhőst, semmit hogy terápiára menjen.

A Beverly Hills-i zsaru: Axel Foley története olyan, mintha a ’80-as években írták volna.

Csak az okostelefonok és egy kamerás felvételt tartalmazó SD kártya utáni hajsza emlékeztet minket rá, hogy az új évezredben járunk. Na, meg persze a szereplők kora és a Netflix-logó. Ugyanakkor semmi meglepő nincs abban, hogy egy Beverly Hills-i zsaru film kiszámítható, sablonos, egydimenziós, mert mindig is az volt. Csupán két fontos elem emelte ki az átlagból: a főszereplő mindenkit elnyomó karizmája, humora, kiállása, valamint a stílustól csöpögő rendezés, ami egy sportkocsisan áramvonalas, tökéletesen olajozott gépezetbe csomagolta Murphy mocskos szájú one-man show pofázásait és a korszak legfogósabb slágereire zajló látványos akciójeleneteket.

De ez is egy olyan éra-specifikus filmkészítés, ami már harminc éve kiment a divatból. Így Molloy ezt maximum csak átvenni tudja, abban viszont nem végez rossz munkát. Los Angeles kellően napos-narancssárgás, alig fél óra alatt felhangoznak a sorozat legismertebb gigaszámai a The Heat is Ontól kezdve a Shakedownig, ráadásul Lorne Balfe zeneszerző is csak pont annyira piszkálja meg Harold Faltermeyer ikonikus szintizenéjét, hogy ne legyen komplett másolat. Rosszmájúan akár azt is mondhatnánk rá, hogy algoritmikus pontossággal megtervezett folytatásról beszélünk, viszont végig érzékelhető az erőfeszítés az alkotók részéről, hogy tényleg elkapják az első két rész lazaságát és hangulatát. Ez az Axel Foley legjobb pillanataiban sikerül is.

Ahogy a bajkeverő Axelt és társait is egyszerűen jó újra látni.

Legfőképpen ez annak köszönhető, hogy Murphy is a korát (és késői karrierre nagyrészét) megszégyenítő energiával és lelkesedéssel teszi oda magát. Pontosan tudva, hogy Axel Foley-t nem lehet félgőzzel tolni (lásd: harmadik rész). Murphy tudja, honnan jött, és mivel kell mosolyt csalni a néző arcára. Persze az alkotók gondosan ügyelnek rá, hogy az akciójeleneteket is úgy szabják, hogy minél kevesebbet kelljen rohangálnia. A mellé szegődő és meglepően jól is játszó Joseph Gordon-Levitt végzi a munka fizikai oroszlánrészét. Ezalatt Murphy legtöbbször volán mögött generálja a káoszt és a beszólásokat. Jobb is így. A klasszikus triót alkotó Judge Reinhold – John Ashton párost már csak a koruk miatt is mellékszerepre kárhoztatják, de amikor a színen vannak, hozzák azt a dinamikát, amitől felejthetetlenné váltak.

Ez az „utolsó nagy haveri buli” feeling az, ami segít túllendülni az Axel Foley cselekményének holtpontjain, gyengébb poénjain, az eredetiség teljes hiányán vagy a helyenként csúnyán kilógó CGI-effekteken. (A mai napig nem értem, hogy egy sima kocsirobbanást miért nem lehet ma már élesben megoldani). Az új Beverly Hills-i zsaru a korrekt, délutáni iparosmunka megtestesítője. A folytatás ugyanakkor tisztes pályaösszegzője is egy olyan színésznek, aki magasan kezdte, nagyon mélyre zuhant, időről időre mégis meg tudja mutatni, miért vált milliók számára ikonná. A pofátlan utcagyerek, aki hollywoodi gigasztár lett, mégis tudja velünk azt éreztetni, hogy egy közlünk. A mi hősünk, Eddie Murphy. Ő is már öreg ehhez, de amíg bírja szuflával, kitart.

A Beverly Hills-i zsaru: Axel Foley a Netflix kínálatából érhető el.

Szabó Kristóf

Szabó Kristóf az ELTE bölcsészkarán végzett filmelmélet és filmtörténet szakirányon, jelenleg könyvtáros, 2016 óta tagja a Filmtekercsnek. Filmes ízlésvilága a kortárs hollywoodi blockbusterektől kezdve, az európai művészfilmeken át, egészen a Távol-Keletig terjed. Különösképpen az utóbbira, azon belül is a hongkongi és a dél-koreai filmre specializálódik.

Feliratkozás
Visszajelzés
guest
0 hozzászólás
Inline Feedbacks
Mutasd az összes megjegyzést!
WP Twitter Auto Publish Powered By : XYZScripts.com