„Az egész élet egy rakás firka és f**z és erőszak a semmiben.” – A Big Time Adolescence ezen mondatával csak egyetérteni tudok.
Ma az amerikai függetlenfilmeket jobbára a különböző streaming csatornákon kell keresni. A Netflix folyamatosan szállítja a jobbnál jobb filmeket, gondoljunk csak a Noah Baumbach rendezte Házassági történetre. A mozis fősodorból kilógó, sokkal realistább filmeket műfaji skatulyába is nehezebb gyömöszölni. Talán ezért is találta meg magának ez a népes filmcsoport az interneten keresztüli terjesztést.
A Big Time Adolescence negatív példát követő főhősének felnövéstörténetét is a Hulu tálcájáról tudjuk elvenni (már ha Amerikában élünk). A függetlenfilmes beszédmódot követő coming-of-age film azzal színesíti a sokszor látott és – tegyük hozzá – állandóan megújuló formulát, hogy Monroe (Griffin Gluck) kamaszkorára Zeke (Pete Davidson) vet árnyékot, amit a srác észre sem vesz. Hogy is tudnánk emiatt hibáztatni, hiszen mindannyiunk életében megvoltak azok a követendőnek semmiképpen sem nevezhető példaképek, akiket csak azért is követtünk. Mit csináljunk, ha tizenévesen őket tartjuk menőnek? A tizenhat éves Mo(nroe) könnyen megtalálja a közös hangot a hét évvel idősebb, tetovált, láncdohányos sráccal, hiszen fejben ő sem érettebb. Zeke mintha a sohanemvolt öccsét látná Móban, akinek megmutathatja a droggal, kézhez ragasztott sörösüvegekkel és kocsmabeli csajozással tarkított, nagybetűs életet.
Csakhogy Zeke életvezetési tanácsaival önmagát a suttyók, Monroe-t pedig a kívülállók világába sodorja.
Felmerül a kérdés, akkor miért követi Mo a festett szőke barátját? Zeke olyat mutat Monroe-nak, amire a szülei és a saját korabeli barátai sem képesek. Megmutatja, hogy a felelősséget is el lehet utasítani… Egy ideig. Zeke nemcsak múltban élő, de egy helyben toporgó figura is. Nagyszájú életművész, aki a gimiben, az élet egy rövid szakaszában tényleg legenda volt. De az élet haladt tovább – az embertől már mást követel meg –, ellenben Zeke maradt. Egyedül.
A két fiú kapcsolata mindkettejük számára egyfajta kényszer, amire csak a valamit elérni képes srác döbben rá, amikor a gyorsétterem parkolójában társa a hátsó szélvédő homályába vész.
A Big Time Adolscence a coming-of-age filmek azon részébe tartozik, amik mélyen a karakterekre koncentrálnak, nem pedig egy egész generációt járnak körbe. Az utóbbi, a filmtörténeti modernizmussal egyidős (vagy talán még öregebb) filmcsoportban az egész korcsoport által ismert szituációk fontosabbak, mint a hősök. Nem kell messzire mennünk, a Moszkva térben egy egész ország rendszerváltáskor érettségiző generációja tudta, milyen volt a csalamádéval telerakott hamburger. A Big Time Adolescence ezzel szemben inkább a két főhősre helyezi a hangsúlyt, az epizódszerű helyzetek rovására. Persze valahol ismerősek számunkra a lopott szöveggel csajozás momentumai, vagy a szülők jelenlétében tartott – de azért megborulós – házibulik. De már sokkal kevesebben mondhatják el magukról, hogy menekültek rendőrök elől egy táskányi droggal a vállukon. Mert bizony Monroe (persze Zeke ötlete nyomán) a házibulik cuccos embere lesz.
A Big Time Adolescence az előbbiek alapján nem is kíván egy millenniumi fiatalságot megelevenítő nemzedéki közérzetfilmmé válni, de amit megfogalmaz a felnövésről, azzal sem leszünk sokkal többek. Bármennyire furcsa, éppen Zeke az, aki néha lényegre törő meglátásaival szolgáltatja nekünk a filozófiai többletet. Ő mondja, ki, hogy „a gyerekeknek hibákat kell elkövetniük. Ez a gyereklét lényege.” Zeke-nek igaza van, de nem mindegy, milyen mértékben. Tanulság tekintetében a film ennyire ugrik magasra, tovább nem kíván lépni.
Tehát amit a Big Time Adolescence mondani kíván, az rendkívül könnyen dekódolható, különösebben gondolkodni sem kell rajta, csupán meghallani az egyenes mondatokat.
Ezek miatt kissé derékban elvágottnak tűnik a film, ami után némi hiányérzetünk akad. Nem rossz, sőt egyenesen jó, éretten kezeli az ironikus humort és a szereplők is szerethetők. A végeredményből mégis hiányzik a részletek gazdagsága. Elképzelhető, hogy Jason Orley elsőfilmes rendezőn időközben túlnőtt a feladat, hiszen a forgatókönyvet is egyedül jegyzi.
Mindettől függetlenül egy élvezhető, sőt szerethető film a Big Time Adolescence, aminek kettős felnövéstörténete – vagy éppen fel nem növés története – nem egyszerűen kellemes időtöltés. Benne van a szív és az alkotóban benne van a vágy, hogy megfogalmazzon valamit a világról. Afölött pedig, hogy kicsit direkten teszi ezt, elsőfilmnél szemet hunyhatunk.
