Kritika

Az emberek és a mesterséges intelligencia kevésbé csodálatos élete – Bigbug

Bigbug

Az itthon főként az Amélie csodálatos élete rendezőjeként ismert Jean-Pierre Jeunet a Netflixen újonnan debütáló, mesterséges intelligencia és ember harcát bemutató futurisztikus agyszüleményében, a Bigbug-ban zord jövőt tár elénk. A francia rendezőzseni nem először rukkol elő vígjátékba ágyazott negatív utópia-víziójával (és az sem új ötlet tőle, hogy mindezt egy térbe helyezi), csak ezúttal ötlettelenebbül tette ezt.

Kevés olyan egyszerre sokoldalú, mégis sajátos, azonnal felismerhető kézjegyekkel rendelkező rendező van, mint Jeunet. Az ő nevéhez fűződnek végtelenül emberi és szép, mégis szürreális romantikus mesék (Amélie, Hosszú jegyesség), de még nagyobb számban olyan koromfekete hangulatú sci-fik és abszurd fantasyk, mint a Delicatessen (amely szintén egy posztapokalitoikus, egy térben zajló negatív utópia), az Alien 4. vagy az Elveszett gyerekek városa. Az utóbbi néhány évben készült filmjei, mint a Micmacs vagy a T.S. Spivet különös utazása pedig valahol a rendező két világa között helyezkednek el, habár sokkal inkább a szívmelengető alkotásaihoz érdemes sorolni őket. Az azonban műfajtól és hangulattól függetlenül elmondható, hogy a jellegzetes képi világ és a különös karakterek kivétel nélkül minden filmjében hangsúlyosak.

E két alapvető eszköze egyértelműen visszaköszön a Bigbug-ban is, viszont egyik tekintetben sem nevezhető kiemelkedőnek Jeunet filmográfiájában, és a mesterséges intelligenciáról szóló filmek vagy a negatív utópiák körében sem. Adott néhány ember, beszorulnak a robotok által vezérelt házba, mivel azok – külső veszélyre hivatkozva – megtagadják a lakók ajtónyitásra vonatkozó kérését. Kapunk tehát egy zárt térben játszódó kamaradrámát a ház úrnőjével, annak udvarlójával és fiával, valamint volt férjével és annak menyasszonyával, közös lányukkal, illetve a szomszédasszonnyal.

Az alapötlet abszolút Jeunet rendezéséért kiált – akkor mi ment mégis félre?

Kétségtelen, hogy a Bigbug-ban vannak sokkoló ötletek, amelyek azt mutatják meg, vajon milyen végkimenetele lehet annak, ha a mesterséges intelligencia átveszi az irányítást az emberek fölött. Az AI (artificial intelligence) „táplálékláncának” csúcsán az azonos jellemmel és külsővel rendelkező Yonyx-ok (François Levantal) állnak. Fontos őket megkülönböztetni az egyszerűbb kivitelezésű „háztartási” robotoktól, akik az embereket szolgálják ki, míg az említett Yonyxok irányításuk alá akarják vonni őket. Alaptézisük az, hogy az ember a (történet szerint a nem is olyan távoli, pusztán egy-két évtizeddel későbbi) jövőben nélkülözhető, sőt, fölösleges lesz.

A médiatartalmakért már a történet jelenében is a Yonyxok felelősek, így olyan reklámokat és műsorokat sugároznak, amelyekben az emberek a mesterséges intelligencia szolgálóikként, alattvalóikként, cirkuszi állataikként jelennek meg. Ezek az emberi „színészek” akkor kénytelenek adásba kerülni ezekben a megalázó szerepkörökben, ha törvényt szegnek. Ide értendő az is, ha a házukban regényeket, versesköteteket tartanak vagy kézírást használnak.

A foglyul esett lakók különféleképpen viszonyulnak a mesterséges intelligencia térhódításához. A ház tulajdonosa, Alice (Elsa Zylberstein) rajongással tekint a régi idők eszméire, tárgyaira, a könyvekre és a természetre; ez utóbbi is eltűnőfélben van a folyamatos gépesítés és automatizáció miatt. Jennifer (Claire Chust) és Léo (Helie Thonnat) viszont a mesterséges intelligenciában látják a jövőt. A világ a Yonyxok vezetésével hibáktól és váratlan fordulatoktól mentesen, tökéletesen előre tervezhetően zajlana – azaz ahogyan szerintük annak működnie kell. A Bigbug alapvető felvetései kecsegtetőek, de a kivitelezés a téma és a műfaji besorolás ellenére nem lett sem humoros, sem elgondolkodtató. Illetve, lehetséges, hogy ha húsz évvel ezelőtt láttuk volna, akkoriban annak tartottuk volna.

Csakhogy a mesterséges intelligencia és ember kapcsolatának legkülönbözőbb dilemmáiba már ennél jóval mélyebben belement több alkotás is.

A tavalyi évben bemutatott Én vagyok a te embered (Ich bin dein Mensch) lenyűgöző érzékenységgel, elgondolkodtatóan és szórakoztatóan mutatja be egy humanoid robot és ember kapcsolatát. Ezen keresztül pedig azt, hogy lehet-e az efféle kapcsolatnak jövője, vagy akár: előfordulhat, hogy még jobb is lehet, mint az ember-ember kapcsolat. A 2013-as A nő (Her) az elmagányosodott ember társ iránti vágyát helyezi középpontba egy férfin keresztül, aki beleszeret egy operációs rendszerbe. A 2015-ös Ex Machina pedig már sokkal inkább thrillerként járja körül az ember és a mesterséges intelligencia kapcsolatát. Mindhárom film egyedülálló és újító módon vetette fel azt a kérdést: vajon élhet-e együtt az ember és a mesterséges értelem.

Foglalkoztatja tehát az emberiséget a kérdés, és az elmúlt nagyjából 15-20 évben kaptunk is belőle alkotásokat szép számmal, a fenti három csupán néhány bizonyíték arra, hogy nem is rosszakat. Éppen ezért

fájó látni, hogy pont egy olyan rendezőnek a kezei közül, mint Jeunet, semmi újat nem kapunk a témában.

Ennek egyik oka valahol ott keresendő, hogy Jeunet jellegzetes stílusának, amelynek központi eleme a szürrealitás és abszurd, túlságosan hangsúlyos jelenléte elfedte a mondanivalót. Így az az érzésünk, hogy a sok felvetett és egyébként izgalmas téma a felszínen rekedt, és egyikbe se igazán sikerült igazán belemenni vagy kibontani. Érdekes fordulatnak ígérkezik például, mikor kiderül, hogy Alice háztartási robotjai emberek akarnak lenni, de legalábbis emberiek. Ezért letöltik saját szerverükre a különböző érzéseket és emberi jellemvonásokat, úgymint az empátia, a humor, a nosztalgia. Ám végül nem fut ki sehova ez a szál, bármiféle csattanó, tanulság vagy magyarázat nélkül marad lógva a levegőben, hogy ők tulajdonképpen miért akarnak emberré válni.

A mesterséges intelligencia hatalmát támogató és ellenző karakterek közötti ellentét is érdekessé válhatott volna, ám végül nem alakult ki köztük valódi vita vagy konfliktus, pusztán humormentes ripacskodás. Márpedig Jeunet-nek – több filmje szolgál bizonyítékul erre – nagyon is van humora. És ha már a Bigbug nem gondolkodtatott el a mesterséges értelem lehetséges veszélyei, előnyei, vagy az emberekkel való együttélése kapcsán, legalább szórakozhattunk volna egy jót. De néhány jelenetet leszámítva összességében ez sem történt meg.  

Azt gondolnánk egy Delicatessen vagy Elveszett gyerekek városa után, hogy egy negatív utópia mesterséges intelligenciával karöltve, ráadásul több bogaras karakter összezárásával a középpontban igazán az a terep, amit Jeunet több mint korrekt módon fog kivitelezni, mégsem sikerült újat vagy igazán kreatívat mutatnia. Mindig is profi volt az őrült és szürreális hangulat megteremtésében és abban, hogy ezen az a sajátos atmoszférán keresztül tartalmasan elgondolkodtasson. Ezúttal viszont mintha árnyéka lett volna önmagának.

A Bigbug elérhető a Netflixen.

Németh Míra

Németh Míra 2019-ben csatlakozott a Filmtekercs csapatához. Miután látta az Amélie csodálatos élete című filmet, 12 évesen döntött úgy, hogy filmekkel akar foglalkozni. Azóta „mindenevő”: szerzői filmeket, blockbustereket, dokumentumfilmeket egyaránt szívesen fogyaszt, különösen kedveli a sajátos rendezői szemléletet, az abszurd humort és a társadalomkritikát a filmekben.

Feliratkozás
Visszajelzés
guest
0 hozzászólás
Inline Feedbacks
Mutasd az összes megjegyzést!
WP Twitter Auto Publish Powered By : XYZScripts.com