A XXI. századi irodalom egyik legnagyobb alkotásaként tartják számon a Billy Lynn hosszú félidei sétáját. Ang Lee viszont valami egészen mást olvasott ki belőle, mint azok, akik a könyvet piedesztálra emelték.
Az amerikai hadsereg iraki részvétele számomra az élet egyik olyan területe, amelyet túl sokszor láttam már a vásznon (a kísértetek és Batman története mellett). Tud-e újat mondani ma egy film az iraki háború hatásairól? Elsősorban ez a kérdés mozgatott, amikor leültem megnézni a Billy Lynn hosszú félidei sétáját. Nos, Ang Lee újat mutat, csak épp nem abban, ami engem érdekelt.
A történet egyébként a címben jelzett esemény körül forog. Billy Lynn (Joe Alwyn) egy átlagos katona, aki fiatalon bevonult egy texasi faluból a seregbe. Irakba vezényelték, ahol egy bajtársa megmentése nyomán hőssé vált. Hazatérésekor már sztárként kezelik, őt és bajtársait meghívják egy amerikai focimérkőzés félidei fellépésére a Destiny’s Child háttértáncosai közé. Billy azonban képtelen elfogadni az ellentmondást az otthoni hajcihő és az iraki háború valósága között.
Az imént említett ellentmondás adja a film alapját. Egymást követő epizódokban ütköztetik a készítők az élet azon értékeit, amelyek a hátországban és a megszállt területeken szükségesek a fennmaradáshoz. Az előbbiben az egyén a legfontosabb tényező, a másikban a közösség. A hazában a pénz a legfontosabb érték, az idegen területen a hűség. A média által sugárzott kép pedig egy újabb dimenzió. Bár a kamerák előtt mindenki szeretettel fogadja a katonákat, a rivaldafény hiányában csak útban vannak vagy pusztán eszközök mások céljaihoz.
A Billy Lynn hosszú félidei sétája a szakemberek szerint az egyik legjobb angolszász XXI. századi regény – olvasd el recenziónkat itt!
A probléma nem a mondanivalóval van, hanem a módszerrel. A forgatókönyvíró siralmas párbeszédeken keresztül ábrázolja a központi ellentmondást. A dialógusok jellemzően giccsesek, erőltetettek. Egy-egy jelenetben viszont betalálnak, és ebben kimagasló szerepe van a szinte teljesen ismeretlen főszereplőnek. Joe Alwyn játéka mellett eltörpülnek a tapasztaltabb színészek (mint például Vin Diesel, Steve Martin, Chris Tucker vagy Kristen Stewart).
A túlzott érzelgősséggel talán nem is lenne baj, hiszen Ang Lee-re általános jellemző az egyensúlyozás a giccs és az árnyalt mondanivaló mezsgyéjén – gondoljunk csak a Pí életére! Ezúttal azonban mellé nyúlt a direktor, és hiába ment vissza a Túl a barátságon színhelyére, ugyanúgy lyukat lőtt, mint például a Woodstock a kertemben esetében.
Mert a rendezőt nem a társadalomkritika érdekelte, hanem a látvány. A Billy Lynn hosszú félidei sétája ugyanis azért számít filmtörténeti mérföldkőnek, mert először használtak benne 120 képkockaarányt (szakmabelieknek: 4K HD felbontásban). Ez kétszerese a korábbi rekordtartónak, Peter Jackson A hobbitjának (a témáról itt írtunk egyértelműsítő cikket, majd itt és itt átfogó elemzést). Csakhogy a formabontó fényképezéshez nem találtak ki új filmnyelvi eszközt. Sőt az egyik leginkább agyonhasznált megoldást járatták csúcsra: a háborús emlékvillanásokat, idegen szóval flashbackeket. Miközben a főhős megteszi címbeli sétáját, bevillannak előtte az iraki harci események – hányszor láttunk már ilyet háborús drámában?! A képnyelvi eszközt annyiszor járatták csúcsra, hogy annak önálló mémje is létezik már.
Hiába a kiváló eredeti regény, a gyenge párbeszédek miatt az egész történet hiteltelen. És hiába a különleges technika, egy laikus néző számára a látvány elcsépeltnek hat. Ráadásul az egész filmet belengi egyfajta elkésettség: az iraki háborús filmek kora régen lecsengett, reneszánsza az Amerikai mesterlövésszel végleg véget ért. Nem csoda, hogy a Billy Lynn megbukott a tengerentúlon. Semmi újat nem mond, konklúziója döntő részét Kimberly Pierce feldolgozta már A sereg nem engedben. Bárhogy is nézzük, Ang Lee ezúttal legalább annyira mellé lőtt, mint a Hulk esetében, amelyet az egyik legrosszabb képregényfilmként tartanak számon.