Mi is lehetne ideálisabb vígjáték alapanyag a dél-olasz városkánál, ahol Mussolini környékén megállt az idő, benne a hirtelen odacsöppent Jack Lemmonnal, aki instant temetést próbál egy szuszra lezavarni édesapja, az amerikai iparmágnás számára, hiszen éppen Ischiában érte a halál. Elvileg semmi.
A film
Egyszer egy kritikus azt mondta, hibát követ el az, aki az alkotói oldalról közelíti meg a filmet, hiszen a kritikus a nézővel van, a befogadó felől hivatott megítélni azt. Míg alkotói körökben bőven a film elkészülte, adott esetben a bemutatása után is legitim a kérdés; jó lett-e abban a formában, ahogy épp van, nem kellene-e itt-ott rövidebbre vágni? Már akkor sem értettem egyet, miért becsülnénk alá a nézőt, mikor pontosan ugyanúgy érzékeli, ha a film túl hosszú. Egy másik hiba, amit a kritikus elkövethet, hogy nem különálló műalkotásként közelít a műhöz, hanem a háttér-információk alapján von le következtetéseket, majd kész tényként állítja az olvasó elé. Ez esetben a film szabályosan könyörög , hogy mindkét tócsába belelépjünk.
Billy Wilder egyike volt azoknak, akik megtanították Hollywoodot forgatókönyvet írni. Az emigráció után gyakorlatilag évente ontotta magából a jobbnál jobb filmeket, meglovagolva Hollywood aranykorának egyre duzzadó hullámát, hozva magával az európai műveltséget és társadalmi reflexiót – a film noir, a dokumentumfilm, a dráma és a vígjáték műfajában egyaránt alkotott. Forgatókönyveit a legjobb fajta szarkasztikus humor jellemezte, különleges tehetséggel építve ezt a korszak színészóriásaira, illetve őket egymásra; ő volt az első például, aki Lemmont és Matthaut egy vászonra rendezte. Wilder nem a mélyebb művészi tartamra megy – ellentétben pár korabeli mesterrel (Hitchcockkal vagy Orson Wellesszel), ő nem babrált sokat a képekkel, se a vágással vagy egyéb hanghatásokkal – filmjeit a fordulatos cselekményre, ütős poénokra és a zseniálisan megírt párbeszédekre tette fel, mesterien összerakott közönségfilmeket alkotott.
A 72-es Avanti! az ötvenes évek Wilder-vígjátékainak jegyeit hordozza, de jóval lassabb tempójú, bizonyos értelemben kiábrándultabb hangvételű, mint annak idején a Van, aki forrón szereti vagy a Legénylakás. Hiányzik belőle az a lendület és lelkesedés, van helyette elégedetlenség, türelmetlenség, amely Jack Lemmon savanyú képéről koncentráltan ragad át a nézőre, s jó darabig rajta is marad. A film nagyjából fél órával hosszabb, mint kellene, hogy legyen (de nem ám egy-egy jelenet miatt, amire azt mondhatnánk: „onnantól unalmas” vagy „az már nem kellett volna”) minden egyes snitt hosszúra van nyújtva. A rendezőtől megszokott, hibátlanul megírt párbeszédek csaknem elvesznek a hosszú beállítások és a fehér telefonos-filmek világát idéző, színpadias jelenetek között. A végeredmény körülbelül az amerikai Szomszédok olasz kihelyezettsége a la Billy Wilder!
Mindeközben, ha szigorúan a cselekménynél maradunk, megint egy hibátlan wilderi-történet előtt állunk, amely természetesen több szálon fut és a végletekig összegabalyodik, hogy végül minden megtörténhessen, ami csak megtörténhet az általa elképzelt világban. Wendell Armbrusternnek pár napja van, hogy édesapja hulláját az olasz tengerpartról Amerikába szállíttassa, ám érkezése után minden perccel több információ tárul fel az idősebb Armbrustern ottani titkos tartózkodásáról, melyet tíz éve minden nyáron rituálisan megismétel. Pamela Piggott, az idősebb Armbrustem szeretőjének lánya ugyanabban a szállodában száll meg, amelyben Lemmon, szintén temetni jött, mégpedig édesanyját, aki Armburtemmel együtt zuhant a szakadékba az olasz szerpentinen. A filmbeli Jack Lemmonnak bármiről legyen épp szó, jellemzően percekkel később esik le a tantusz, mint a nézőnek, végül a szükségszerű szerelmi bonyodalom, ahogy Wildernél általában, itt is előáll – Armbrustem junior és Miss Piggott pillanatokon belül szüleik ruháiban koptatják az olasz flasztert, isszák ugyanazokat az italokat, pucérkodnak együtt a tengerparton.
A szokásos szarkazmus itt időnként egyenesen abszurdba hajlik – a film legbájosabb jelenetei végül nem a fő szerelmi szálhoz kötődnek, hanem a városka eseménytelen mindennapjaihoz, melyben az átlag olasz család hullákat rabol, a szállodai alkalmazott lesifotókat készít, hogy zsarolja az amerikai turistákat. Mindeközben a helység papja folyamatos késésben van, mert azoknál az özvegyeknél ebédel, kiknek férjét a közelmúltban eltemette, míg a közalkalmazott délután egy és négy között rendes olasz módjára kívül helyezi magát a rendszeren és sziesztázik. Ezek miatt a jelenetek miatt, hosszúság és lassúság ide vagy oda, az Avanti! is egy ízig-vérig Billy Wilder film; aki szereti ezt a világot, kellő türelemmel (nincs más választása), ezt is szeretni fogja, hiszen csak a való élet tud olyan fordulatokat produkálni, mint, amiket ő tudott. Véletlenül se felejtsük el, hogy senki sem, még Billy Wilder sem tökéletes.
A lemez
A csaknem két és fél órás filmet eredeti nyelven, azaz angolul, illetve magyar szinkronnal jelentették meg, melyhez angol és magyar felirat társulhat. A lemez nem tartalmaz extrákat.
