Kritika

A kenti madárember – Bird

Andrea Arnold új drámája, a Bird ismét egy munkásosztálybeli kislány szemszögéből figyeli a világot, az emberfeletti küzdelmekhez azonban ezúttal emberfeletti segítő jár.

A realizmus nagymestere, a munkásosztály küzdelmes életének hű krónikása, Andrea Arnold új filmjében kicsit változtatott a bevált receptjén: a Bird eleinte ugyanolyan földközeli darabnak tűnik, mint a Red Road, az Akvárium vagy az American Honey, de a címadó karakternek köszönhetően beúszik a fantasztikum. Elképzelhető, hogy a döntés elidegeníti a hardcore Arnold-rajongókat, pedig a rendezőnő nem állít mást, mint az eddigi filmjeiben: a kitörni vágyó hősnők élete ha csak egy kicsivel is, de jobbra fordulhat, ha elég hajthatatlanok és helyes döntéseket hoznak.

A Darázs című kisjátékfilmje révén Oscar-díjas Arnold maga is munkásosztálybeli családból származik, ami hozzájárulhat ahhoz, hogy a szenzációhajhászatot elkerülve, belülről, ítélkezésmentesen, hitelesen láttatja a létért, boldogságért küzdő hőseit és lehangoló környezetüket. Nem akarnak ők mást, csak egy talpalattnyi helyet maguknak a világban, miközben a mindennapi nehézségek folyamatosan visszahúzzák őket. Az életerős nők és lányok azonban megállíthatatlanul mennek előre, ennek ellenére azonban könnyű izgulni a sorsukért: nehogy bajuk essen, nehogy letérjenek az útról.

A Bird az iparterületként ismert Észak-Kentben játszódik, ennek is a legszegényebb szegleteiben.

Bailey (az ismét telitalálatnak bizonyuló, elsőfilmes Nykiya Adams) édesapjával és bátyjával él együtt egy telegraffitizett, lepukkant, rendetlen társasházban. Márkás ruhákat hordanak, de lepedő nélküli matracon alszanak, elektromos rollerrel járnak, de bútoraik nem nagyon vannak. Bailey apja, a széttetovált, nagyon fiatal és hangos Bug (a tökéletes Barry Keoghan) nem tudni, mivel keres pénzt, legújabb bizniszében egy varangy váladékából állítana elő hallucinogén drogot. A tuti recept szerint a varangy akkor váladékozik, ha zenét hallgat. Hogy milyen fajta zene a nyerő, arról megoszlanak a vélemények. Bug éppen nősülni készül legkisebb gyermeke anyjával, miközben Bailey anyjának is van még három kisgyereke, hasonlóan elborzasztó körülmények között. A Bird a 12 éves kiskamasz coming-of-age története: az egy hetet felölelő cselekmény során megismerkedik Birddel (Franz Rogowski), akivel egyre többet lóg együtt, először jön meg a menstruációja, próbálja terelgetni a testvéreit és elfogadni a tényt, hogy apja új házassága hatással lesz az egyébként is kaotikus hétköznapokra.

Bird karaktere kiugrik a valóságból, pedig eleinte nem csinál semmi természetfelettit. De valahogy a létezése révén is kilóg a lepusztult közegből: szoknyát visel, háztetőkről nézelődik, bolondozik és az érzelmeiket, gondolataikat nehezen artikuláló helyi férfiakkal ellentétben gyengéd odafigyeléssel közelít a világhoz. A hatás elképzelhetetlen lenne Rogowski jelenléte nélkül, aki magában hordozza a kiismerhetetlent, az idegent. Bailey eleinte gyanakszik rá, valami mégis vonzza a földöntúli férfiban. Útjaik újra és újra keresztezik egymást:

Bailey segít Birdnek felkutatnia a családját, ő pedig cserében testőrként védelmezi őt elsősorban az anyja erőszakos párjával szemben.

Bailey hasonlóan koravén, parentifikált lány, mint Arnold legtöbb filmjének hősnője, vagy a Floridai álom és A vadóc főszereplői. Ő a legfelelősebb, legjózanabb tagja a családjának, aki gondoskodik a kistestvéreiről, elviseli az apját, óvja az anyját, próbál mindent kézben tartani, miközben benne is komoly változások zajlanak (a film a queer olvasatot is megengedi).

Arnold remek portrét fest a lányról, akinek – az Akvárium Miájához hasonlóan – van olyan szenvedélye és önkifejezési eszköze, amely kiemeli a környezetéből. Ez pedig önreflexív módon a videózás: Bailey rögzíti a környezetét, néhol önvédelmi céllal, néhol érdekességképpen. A telefonos videókat, amelyek sokszor madarakat, rovarokat más állatokat rögzítenek otthon projektorral nézi vissza, közben pedig láthatóan kontemplál, analizál. Pont ez az, amely a környezetéből hiányzik: Bailey családjának tagjai nem akarnak rosszat, de ösztönlények, akik kizárólag átgondolatlanul képesek cselekedni. A rendező és Robbie Ryan operatőr a film egészére kiterjeszti Bailey világát: a kézikamerás felvételek és a videók beemelése mellett emlékbetörésekkel, apró flashback-ekkel kerülünk közel a lányhoz.

Andrea Arnold egyensúlyban tartja a helyzet színének és fonákjának bemutatástát. Felmutatja, hogy a szemétdombon is lehet értéket találni, Bailey-nek pedig megvan hozzá a szeme, hogy meglássa. A helyi közösség reprezentációja során (amely a stáblistára is kiterjed, az amatőr mellékszereplőket reflektorfénybe vonva) többnyire jószándékú figurákat ismerünk meg, akik viszont kipotyogtak a jóléti társadalomból. Így viszont minden jel arra mutat, hogy nincs kiút a spirálból, a sorsok öröklődnek, újratermelődik a fizikai és szellemi nyomor. A szereplők már kiskamaszként szülővé válnak, rengeteg gyerekük születik különböző kapcsolatokból, akiknek neveléséhez semmilyen tekintetben nincsenek meg az eszközeik. Ilyen helyzetben pedig mi más segíthetne, mint a csoda?

Itt jön Bird a képbe.

A Bird beleillik a szerzői, revizionista szuperhőstörténetek sorába, mint a Birdman vagy a Kivérző szerelem, de csupán kétszer enged teret a természetfelettinek. Ezt leszámítva viszont szorosan ragaszkodik a valószerűséghez. Ahogy Arnold filmjeinek többségében (ne feledjük, a Tehén című lírai dokumentumfilmet is ő rendezte), itt is nagy hangsúlyt kapnak az állatok: a madarak, a lovak, a béka, egy kígyó. Nem a legnemesebb fajok, még a lovak is a gazos mezőn legelő, városszéli fajták, a madarak pedig leginkább sirályok. Míg Bird neve madarat jelent, Bugé bogarat, amely egyértelműsíti, melyikük tartozik a földhöz, és melyikük szárnyal. Bailey sorsának kérdése tulajdonképpen az, hogy melyiküket követi: vér szerinti vagy fogadott apját.

A Bird könnyfakasztó befejezése nélkülözi a hurráoptimizmust, hiszen nem tagadja: a lényeg változatlan marad. Ugyanakkor a problémákat nagyjából elsimítják, és a film végkicsengése szerint a hozzáállásunkon múlik, hogy meglátjuk-e, meg tudjuk-e élni a szép pillanatokat, amelyek megadatnak. Nem a Bird Andrea Arnold legátütőbb filmje, de ez csak azért van így, mert túl erős a mezőny az életművön belül – kevés az ilyen egységesen magas színvonalú rendezői pálya. Az viszont bizonyos, hogy a Bird a cannes-i versenyprogram legerősebbjei közé tartozik: a rendezőnő korábban már háromszor megnyerte a második helyezésnek megfeleltethető Zsűri díját, végre az Arany Pálmát is megérdemelné.

A filmet a Cannes-i Filmfesztiválon láttuk, további cikkek az eseményről itt.

Gyöngyösi Lilla

Gyöngyösi Lilla az ELTE irodalom- és kultúratudomány szakán végzett. Specializációja a szerzői film, a western és az intermedialitás, mániája az önreflexió. Újságíróként és marketingesként dolgozik. A Filmtekercs.hu főszerkesztője.
gyongyosililla@filmtekercs.hu

Feliratkozás
Visszajelzés
guest
0 hozzászólás
Inline Feedbacks
Mutasd az összes megjegyzést!
WP Twitter Auto Publish Powered By : XYZScripts.com