Negyven év elteltével megtalálták, felújították és bemutatták Tony Palmer koncertfilmjét, amely Leonard Cohen 1972-es európai turnéjának eseményeit rögzítette. Palmer filmje önmagában is őszinte és hiánypótló darab, azonban Cohen decemberben bekövetkezett halála még nagyobb súlyt és aktualitást ad a megkerült filmnek.
Leonard Cohenre manapság mindenki megkerülhetetlen zenei ikonként hivatkozik, azonban azt hajlamosak vagyunk elfelejteni, hogy Cohen milyen nehezen és mennyi idő elteltével tudta beindítani karrierjét. Az énekes 1967-ben, 33 évesen adta ki első albumát, ami nem hozott neki világhírt. Következő albumai (Songs From a Room, Songs of Love and Hate) szintén vegyes fogadtatásban részesültek a kritikusoknál és a közönségnél, Cohen (el)ismert lett, azonban nem tudta átlépni Bob Dylan vagy Joni Mitchell árnyékát. 1972-re odáig jutott a költő/énekes, hogy nem volt lemezszerződése, kiadója pedig ultimátumot adott neki: vagy elmegy egy európai koncertkörútra, hogy növelje népszerűségét, vagy új kiadó után nézhet. Cohen soha nem rajongott az élő koncertekért, nem érezte magát jó előadónak, ám ha ez nem lett volna elég, a lemezkiadó még egy dokumentumfilmest is nyakába varrt, aki minden mozdulatát rögzítette.
Tony Palmer az a filmes, akire tökéletesen illik a leírás: jókor volt jó helyen. Mire eljutott a Cohen-turné megörökítéséig, már jó barátságban állt John Lennonnal, filmet készített a Creamről és a ’60-as évek több meghatározó előadójáról. Palmert mindig az ember érdekelte az énekes mögött. A reflektorok és mikrofonok mögül felvillanó őszinte pillanatokat, valós érzelmeket kutatta, soha nem érte be a felszín csillogásával. A Bird on a Wire forgatása idején egy világhír előtt álló, szárnyait próbálgató legendát örökített meg, aki lámpalázával, kétségeivel és könnyeivel kézzelfogható közelségbe kerül.
Palmer filmje a cinema vérité nyomdokain haladva nem használ narrációt filmjéhez, a kamera csupán egy csöndes megfigyelő, ami hangtalanul rögzíti a „szeme” elé kerülő legapróbb rezdüléseket is. Palmer csakúgy, mint D. A. Pennebaker klasszikus zenei dokumentumfilmjében, a Bob Dylan turnéját bemutató Don’t Look Back-ban, a zenész sikerének mibenlétét, kapcsolatait, mindennapjait kutatja, és ezt ágyazza egy tágabb társadalmi, politikai kontextusba. A filmben megjelenik a berlini fal nyomasztó árnyéka, a tel-avivi koncerten elharapódzó erőszak vagy a vietnámi háború képei, azonban nem a korszak hangulatának leképezésén van a hangsúly. A zenei dokumentumfilmek ezen fajtájának remek példája a Maysles testvérek 1969-ben forgatott Gimme Shelterje, ami az altamonti autópályán adott ingyenes Rolling Stones koncert végzetes következményeivel a hippi korszak végét siratta el.
Tony Palmer kameráján keresztül, mi nézők is részesei lehetünk ennek a különleges európai turnénak, és mindennek, ami ezzel együtt jár. Cohen mindent megmutatott, kitárulkozott és levette a világhír felé tartó énekes maszkját. Látjuk a férfit, aki megpróbál felszedni egy lányt, aki kicsit fásultan ugyan, de kitartóan részt vesz az interjúkon, látjuk kétségeit és elbizonytalanodását, amit önbizalomhiánya és tapasztalatlansága okoz.
A film végén eljutunk a jeruzsálemi koncerthez, ahol Cohen nem hajlandó színpadra állni, mert úgy érzi, ezen az estén nem tudna teljes szívből énekelni. Barátai és zenésztársai unszolására visszamegy a színpadra, ahol a közönség az összes dalát az elejétől a végéig vele énekli. Cohennek az előadás végére folynak a könnyei és a koncert után képtelen megszólalni a meghatódottságtól. Ez már rég nem egy koncertfilm. Ez az élő zene és az ebből fakadó, énekes és közönség között kialakuló megfoghatatlan, emberi szemmel láthatatlan kapcsolat filmkockába zárva.
