Kritika

Egy lélek gyötrelmei – Biutiful

A Biutiful az emberi sorstörténetek szintjén ugyan hamisítatlan Inárritu alkotás, ám a megszokott filmvégi katarzis most elmarad.

Inárritu egyike azoknak a napjainkban egyre fogyatkozó számmal bíró rendezőknek, akiknek jellegzetes szerzői kézjegyei az évek során nemcsak filmjeikbe, de az azokat szerető közönség emlékezetébe is beleivódtak. A több szálon futó történetek, a megbontott időrend, a kegyetlen emberi sorsok ábrázolása egytől-egyig Inárritu ujjlenyomatai a filmvásznon – kivéve a Biutifult.

Bár az óramű pontossággal megtervezett lélekábrázolás vezérfonala marad a filmnek, a megszokott töredezett felépítés és összekuszált szálak helyét a lineáris történetvezetés és a főszereplőhöz, Uxbalhoz (Javbier Bardem) köthető mellékalakok veszik át. A helyszín Barcelona, annak is a sötétebb, hajléktalanokkal és kínai feketemunkásokkal teli oldala: itt próbál meg boldogulni és másokon is segíteni Uxbal, a maga – némi fenntartással kezelt – eszközeivel. A férfi egyszerre tűnik fel a saját nyereségére hajtó simlis és az ártatlan munkások védelmezőjének szerepében, ám váratlanul diagnosztizált halálos betegsége korábbi élete újraértékelésére kényszeríti őt, ahonnan egyenes út vezet az Inárritu-féle tragédia-cunamiig.

Képtalálatok a következőre: caminar con las manos en los bolsillos

Uxbal a film hátralévő részében pontosan azt teszi, amit mindenki más tenne az ő helyében: megpróbálja rendezni ügyeit és kétségbeesetten igyekszik jobb emberré válni, vesztére. Javier Bardem felemelőt alakít a meggyötört főhős szerepében, a magatehetetlenül vergődő és a fájdalmat végül már csak kábítószerrel elviselni tudó férfi szenvedése alapozza meg igazán a film rendkívül nyomasztó hangulatát. Két órás, folyamatos testi-lelki gyötrődés ez, amiben Uxbal kétségbeesetten küzd azért, hogy hagyjon valamiféle nyomot gyerekei emlékezetében. Bár ez a gyötrődés valamennyire a nézőkre is átragad, a végeredmény közel sem olyan hatásos, mint a rendező korábbi filmjeiben: sajnáljuk ugyan Uxbalt és átérezzük, amennyire lehet, az őt körülölelő elviselhetetlen fájdalmat, de nem sírunk vele a halálos ágyán és nem könnyezzük meg a félárván maradt gyerekek keserű sorsát. Pedig meg kéne.

Az okokat lehet ugyan keresni, de felesleges, attól még a film elakad a katarzishoz vezető út utolsó előtti lépcsőfokán. Meglehet, Arriga forgatókönyvírói fortélya hiányzik, talán a különböző csapások (túl)adagolásából kellett volna valamennyit visszavenni, de mindez, mint mondtam, lényegtelen. A Biutiful, bár nem éri el az abszolút kategóriát, minden hiányossága és deprimáltsága ellenére egy emlékezetes és szerethető film. Olyan emberi sorstörténetet kapunk a hozzá illő érzékletes ábrázolással, amit Inárritu filmje nélkül aligha tudnánk elképzelni. Persze a mexikói rendező életműve alapból érzékletes sorstörténetek halmaza, ám a Biutiful mégis megpróbál valamivel másabb és talán személyesebb lenni (a rendező apjának ajánlja filmjét) a korábbiaknál. Ahogy Uxbal végül találkozik halott apjával a téli erdőben, az a halál ábrázolásának egy különleges, metaforikus pillanata. Tekintsük hát a Biutifult is egy metaforának Inárritu rendezői életművében, ami ezúttal ugyanúgy, de mégis máshogy meséli el ugyanazt, amit korábban már oly sokszor láthattunk tőle.

Biutiful
színes, feliratos, spanyol-mexikói filmdráma, 148 perc, 2009

rendező: Alejandro González Inárritu
forgatókönyvíró: Alejandro González Inárritu, Armando Bo, Nicolás Giacobone
zeneszerző: Gustavo Santaolalla
operatőr: Rodrigo Prieto
producer: Fernando Bovaira, Alfonso Cuarón, Alejandro González Inárritu, Jon Kilik, Guillermo Del Toro
vágó: Stephen Mirrione

szereplő(k):
Javier Bardem (Uxbal)
Maricel Álvarez (Marambra)
Hanaa Bouchaib (Ana)
Guillermo Estrella (Mateo)
Eduard Fernández (Tito)
Cheikh Ndiaye (Ekweme)
Rubén Ochandiano (Zanc)
Félix Cubero (bürokrata)
Martina García
Blanca Portillo

IMDb

Avatar

Zsély Csilla

2007 szeptemberétől koptatom az ELTE-BTK filmes tanszékének padjait, és mint minden rendes bölcsész, én is igyekszem mindig (legalább) két lábbal a föld felett járni. Habár a filmezés gyakorlati oldala mindig is jobban foglalkoztatott (az amatőr filmkezdeményezéseket mostanra már szerencsére leváltották a kiforrottabb művek), 2009 őszén egy szép napon mégis az írásra adtam a fejem, és megpályáztam egy helyet az akkor épp munkaerő-frissítésen munkálkodó Filmtekercsnél. Azt pedig, hogy a filmezés és az arról való írás milyen békésen megfér egymás mellett, mi sem bizonyítja jobban, minthogy újabban már szorgosan igyekszem elsajátítani a sajtóakkreditációk minden csínját-bínját, mint a fesztivál rovat vezetője.

Filmek: Az animációs filmek iránti már-már beteges rajongásom talán életem első moziélményére, a Toy Story 1996-os megtekintésére vezethető vissza, a forma iránti lelkesedésem azóta töretlen, és újabban egy animációs blog elindításához vezetett. Egyébként nagyjából mindenevő vagyok, bár szívszaggató melodrámák, kaszabolós horrorok és zombifilmek kerüljenek. Abszolút kedvencként Tim Burtont említeném, A majmok bolygója kivételével.

Add Comment

Click here to post a comment

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .

Podcast

Hirdetés

Hirdetés

VlogTekercs

A szuperhősök már ezerszer megmentették a világot a moziban. Mi a helyzet a tévével?

A VLOGtekercs ebben a hónapban a képregényadaptációk közül azokkal foglalkozik, amik nem a mozit célozzák. A tévében és a streaming-szolgáltatókon sorra érkeznek azok a képregényfeldolgozások amik valamilyen módon különlegesek, ráadásul nem csak saját kategóriájukban. A szuperhősök már meghódították a teljes popkultúrát, beleértve a kiképernyőt is, most megmutatjuk, hogyan!

Műsorvezető: Németh Míra

Szöveg: Vida László

Vágó: Nagy Tibor

Főcím: Gyenes Dániel

Projektvezető: Nagy Tibor

Producer: Molnár Kata Orsolya