Kritika

Dwayne-nek való vidék – Black Adam

Vannak azok a popcornmozik, amikbe beleszuszakol a kritika mindenféle pátoszt, amit a látszat első blikkre eltakar, meg vannak azok a popcornmozik, amikbe ha akarna se tudna, mert nem szól többről, mint a címszereplő és alakítója nevéről. Bár a Filmtekercsen nem szokás a szerencsejáték, jöhetnek a tétek, a Black Adam bőrébe bújt Dwayne Johnson melyik tábort öregbíti.

Walter Hamada, a DC Films kreatív vezére távozik a stúdiótól, ami kissé Leslie Nielsen-es kilépő a háttérben robbanó tereptárgyak közül. Ezek a tárgyak maguk a DCEU filmjei, amelyek a Warner által nem túl nagy gonddal elhelyezett taposóaknáin léptek – szó se róla – minden szempontból látványos detonációba. Hamada feladata a ráncfelvarrás volt az egykor szebb napokat is megélt DC-adaptációkon, és voltak is biztató jelek; Aquaman és Shazam! első kalandjai sem lettek emberiség ellen elkövetett bűntettek, mint a korábbi Igazság Ligájához köthető filmek, sőt a Jokerrel új út nyílt a sikerhez. Ez utóbbi csillogása mutatta meg először, hogy mi lehet a helyes irány; szerzőibb filmek, egyedibb látásmóddal, komolyabb hangnemben elmesélve, de ami a legfontosabb, a DCEU-n kívül zajló cselekménnyel. Mert közben a stúdió mind a közönség, mind a kritika berkeiben kudarcot kudarcra halmozott az elmúlt években, pl. a Ragadozó madarakkal, főszerepben Harley Quinn-nel, aki a meglepően imádnivaló Az öngyilkos osztag-újrázásban furcsa módon, mégis pislákoló reményt adott a rajongóknak.

Egy, a saját identitását talán sosem birtokló stúdió segélykiáltásaiban csengő tudattalan irónia, hogy akkor hallatszódnak csak, ha hagyják, hogy azt művészlelkek kürtöljék világgá. Ennek a felemás, kaotikus és érezhetően célja vesztett gépezetnek ékes példája 2022, amikor is a jövő tavaszi díjszezon két nagy várományosát is kitermelték. Csak épp az egyik az Oscarban lehet érdekelt, a másik az Arany Málnában. Előbbit Batman képviseli, utóbbit… fent vannak már a tétek?

Black Adam 5000 éves álmából komoly céllal ébred: kitermelni Dwayne Johnson fizetését és a stáblista közbeni meglepetés cameo ellenértékét. 

Kándak fiktív országának egykori bajnoka, a hat ősi entitás erejének birtoklója, tajtékzó vadként gyepálja a helyi gonoszokat, az Intergang katonáit, akik a kizárólag e földön megtalálható eternium nevű anyag maradékait igyekeznek beszipkázni, főleg az évezredekkel korábban készült néhai zsarnok, Sabbac (Marwan Kenzari) koronáját. Adamnek ötezer évnyi kulturális átrendeződést kell megértenie, ebben kéretlen segítsége egy felkelő anya-fia páros, Adrianna és Amon (Sarah Shahi és Bodhi Sabongui), további ellenlábasa pedig az Igazság Társasága lesz, élén Sólyomemberrel (Aldis Hodge) és Sorsdoktorral (Pierce Brosnan), akiknek nem tetszik az ősi antihős slasherbe illő ámokfutása.

Ez egy pofonegyszerű történet, amolyan klasszikus revans sztori, amiben az erőszakos múltból származó antihősnek meg kell barátkoznia a felvilágosult civilizáció normatív rendjével; ne ölj. Az Adam Sztykiel–Rory Haines–Sohrab Noshirvani író-trió a Black Adam-képregények revizionista fázisát adaptálta, Adam ugyanis eredetileg a már filmen is megismert Shazam fő ellenlábasa volt, egyazon képességekkel, most már inkább csak antihős a jók oldalán, megkérdőjelezhető értékrenddel. Az efféle árnyalás fontos, és bár nem épp eredeti elképzelés, de kétségkívül az adja a Black Adam egyik élvezeti faktorát, hogy a gonoszokat válogatott módon öli halomra, miközben zsinóron húzott reflexiók érkeznek környezetéből a bejáratott képregényformulákra és a normák különbözőségére vonatkozva. Magyarán a DC Films tető alá hozta a házi Deadpoolt.

Az első problémám, hogy itt a címszereplő archetipikus változása lett a nagy csavarnak szánt fordulat, a puzzle középső darabja, aminek a beillesztését a kreatív vezetők egy szuperlassított, zeneileg epikusan aláfestett pillanatban, mintegy varázslatként képzelték el. 

A fáma szerint nincs rend káosz nélkül – a Black Adam ezt úgy ragadja meg, mint egy tanulószobás hülyegyerek, aki próbálja még a szegélyeket is izomból beerőszakolni oda, ahova éri.

A film alapszituációja szerint a zsarnokölő Adam ott folytatja, ahol abbahagyta, (ha arctalan is ugyan, de) a gonoszt, a civileket porba tiprót aprítja. Az Igazság Társasága a jogállamiságot hirdetve érkezik meg Kándakba, amit eleddig nagy ívben letojt, hogy mindennemű tárgyalási szándék nélkül, azonnal rárobbantsa az egész szerencsétlen várost Black Adamre. Az pedig nem jó mediáció, ha egy tökéletesen ismert hatalmú istenséget be akarunk csicskítani azzal, hogy térdeljen le: főleg nem azt, akiben több ezer évnyi harag dúl. 

Keresem-kutatom memóriám legmélyebb zugaiban is, hogy melyik volt az utolsó film, ami képes volt már az első negyedórában elengedni a kezem. A Black Adam első fele nem pusztán agyatlan hentelés, de totálisan indokolatlan és elkerülhető is, ami annak fényében igazán dühítő, hogy e két problematikámat ráadásul, ha nem is szó szerint, de maguk a szereplők is kimondják.

Hőseinket mindeközben pofátlan plot-pajzs védi; Amonnál a hőn áhított korona, de a főgonosz kiadja a szokott ukázt – élve kell a fiú. Egészen profán ennek a magyarázata: egy órával később, a megfelelő időpontban kell megölnie, egy pontosan ugyanolyan helyzetben (pontosabban, egy hátulról megkerülhető pajzs mögött), az ördögi mesterterv részeként. 

A Black Adam fordulópontjai nem többek késleltetéseknél, hogy a film eleje egészen a végéig érjen.

Ahol pedig ez sem volt elég, ott az alkotók pontban éjfélkor, belemantrázták a tükörbe háromszor Zack Snyder nevét, akinek szelleme csudák csudájára minden második horgot, robbanást, polcról lesöpört Igazság Ligája-figurát tizedére lassított ebben a hiperkontrasztos fekáliatengerben, amire valahol Kaliforniában a Warner Bros. vezetősége önelégülten mentálmaszturbált, mondván, micsoda ötlet! Szóval, vártam a végefőcímet. Aztán jött a stáblistás jelenet, amit nem fogok elköpni, noha úgy éreztem, engem köpött le, egyenesen a szemeim közé az alkotó társaság. Lényegében zárójelbe tette az azt megelőző 124 percnyi játékidőt, amiben benne foglaltatik a film összes létező konfliktusa, minden karakter- és kapcsolatfejlődés. 

A Black Adam forgatókönyvi antizsenialitásként egy csettintésre újból a zérusponton találja magát, és kínál egy nettó élvezhetőbbnek tűnő történetalternatívát a kapottnál. 

Ami mégis elültetett egy bogarat a fülemben, noha a fentebbi fröcsögésemből talán kiviláglik, hogy nem feltétlenül tartom szándékoltnak a DC–Warner részéről ezt a háttértöbbletet. 2022-ben nem épp a legvártabb helynek számít a Black Adam terepe a háborús árnyalatok felvázolására, de kétséget kizáróan egy konkrét állásfoglalást kaptunk azzal kapcsolatban, hogy erkölcsileg melyik a támogatandóbb; a szabadságért kezüket bemocskolni hagyó reményt keresők, vagy a megalománia vezérelte kizsigerelő konkvisztádorok. Az pedig, hogy a kettő között nagy szavakkal, kis erővel közvetíteni próbáló, papíron nemzetközi egyesülést ki hova helyezi a térképen, mindenkinek a maga reszortja. 

Politizálni nem fogok, már csak azért sem, mert a Black Adam túlságosan hülye ahhoz, hogy ezzel valóban megfontoltan foglalkozzon. Csupán próbálom megragadni azt az aspektust, ami a nem Dwayne Johnson-rajongóknak az agyzsibbasztó „szabadság!” óbégatásokon túl ettől, a romlottsága miatt savanyú limonádétól kitelik. 

De mit is vártak ettől a kombinációtól? A B-oldalra váltó, lassan megőrülő Liam Neesont rendszeresen dirigáló Jaume Collett-Serrától erőskezű, precíz rendezést, a ritmustalanul keresztbevágott történetszálak, a végtelenségig elnyújtott akciószekvenciák és (nem Johnsontól) karakteridegen bohókás egysorosak puffogtatását? A szinte kötelezően mindenben szereplő, a mimikát, a gesztusokat filmtörténeti minimumon kitartóan hozó Dwayne Johnsontól kevesebb segg- és ágyékközelit, csuklyásizmán lazán lebegő lepedőt? E két fickó nagyon megtalálta egymást a Dzsungeltúra forgatásán. Simán az egyik legostobább, legrosszabbul szerkesztett, leginkább szájbarágott értékekből felvértezett parasztot küldik a hadszíntérre a DCEU történetében.

Gyenes Dániel

Gyenes Dániel a PPKE kommunikáció szakos, filmen és újságíráson specializált hallgatója. Ha egy filmben egyszerre jelenik meg a misztikum és a társadalomkritika, nála tuti befutó.

Feliratkozás
Visszajelzés
guest
0 hozzászólás
Inline Feedbacks
Mutasd az összes megjegyzést!
WP Twitter Auto Publish Powered By : XYZScripts.com