Kritika

A féltékenység boszorkányossága – Blame

A Blame kreatív parafrázis, amely a Salemi boszorkányok színdarabjából a szűk közösségen belül elfajuló őrületet egy kisvárosi iskola világába vezeti át.

Ne egy A hullám-féle demagóg eszme tombolására gondoljunk, hanem hétköznapi tinédzserek elfajuló féltékenységi háborújára, amelybe óhatatlanul bevonják a környezetüket, és lassan bemocskolják a hisztéria tárgyát: a szerelmet.

A rendezői koncepció kissé emlékeztet a Könnyű nőcske alapötletére, ahol a diákok A skarlát betűt tanulják az iskolában, és a vétlen Olive viselkedésével társai kirekesztésére reflektál, de most közel sem ilyen szedett-vetett megoldással van dolgunk! Quinn Shephard sokkal intelligensebb és összetettebb módon ültette át Arthur Miller híres művét. Külön érdekesség, hogy csupán huszonegy évesen vállalta magára a forgatókönyvíró, az elsőfilmes rendező és a főszereplő feladatát. A Blame diákjai színre akarják vinni a Salemi boszorkányokat az új drámatanár biztatására. Szinte észrevétlenül megismétlődik a valódi életükben a történet, vagy nem is a véletlen játéka lenne?

Sybilt (Quinn Shephard) egy rejtélyes, múltbéli iskolai eset miatt fél évre kivették a gimnáziumból, és sok diák nemtetszését váltja ki, hogy visszatérhet a közösségbe. Az élükön jár a népszerű pomponlány, Melissa (Nadia Alexander), aki akkor dühödik fel igazán, amikor drámaórán a tanár (Chris Messina) a különc lányra osztja a főszerepet, Abigail Williams karakterét, akinek személyiségét Sybil a valódi életben kaméleonszerűen átveszi, és Abigailnek kezdi hívatni magát. Dinamikus szerelmi háromszög alakul ki, amikor a próbák folyamán kiderül, hogy Abigail/Sybil vonzódása tanárához nem egyoldalú, ezért Melissa semmilyen aljas eszköztől nem riadva vissza mindent elkövet, hogy bimbózó románcukat feldúlja, és megszerezze magának a drámatanárt, és az áhított főszerepet is.

A film a színdarab ismerete nélkül is kerek alkotás, viszont a Blame teljes értelmezéséhez érdemes ismerni a Salemi boszorkányokat, hogy az apró utalások és párhuzamok izgalmát észrevehessük. Nem ismétli el, hanem okosan fordítja ki az eseményeket, és eltérő végkifejletbe vezeti az önmagukkal viaskodó szereplőit. Abigail „boszorkányságát” rejtélyes iskolai botránya helyettesíti, amelyet igyekszik minél jobban elrejteni. A Blame olyan új morális kérdéseket és tabukat vet fel, amelyek a mai fiatalok fejében fogalmazódhatnak meg szívügyeik egyengetése közben. Már nem a józan ész és a babona kényes találkozása a problémaforrás, hanem a figyelemre és szerelemre vágyó, minden szabályon és mindenkin átgázoló önzés és a helyes út közötti nehéz döntés.

Szereplőink pedig esendőek, vagy egyenesen gátlástalanok, semmi sem szent: se a barátaik, se a tanáruk, se a szüleik.

A hátteret bármelyik amerikai gimis filmből unásig ismert tinédzserproblémák szolgáltatják. A pomponcsapat vezetőjének hatalma a többi lány felett, pletykákkal, kirekesztéssel, mások gúnyolásával és pitiáner bosszúállásokkal, mintha csak a Bajos csajokat látnánk. Szerencsére a rózsaszín máz leolvadt róla, a cicababák ideje lejárt! Egy belevaló punkosabb csaj is lehet az iskola népszerű lánya, így sokkal inkább életszagú az ügyeletes iskolai méhkirálynő, Melissa ármánykodása és rejtett önbizalomhiánya. A lezüllött bulizás és a szüzesség elvesztése részegen egy arra érdemtelen hímegyeddel még nem üti meg a Skins nyerseségét, de a Blame ahhoz hasonlatos szituációkat próbál feszegetni kicsiben.

Az elején bár különösnek találjuk Sybilt, de elkezdünk szimpatizálni a visszahúzódó és ártatlannak tűnő lánnyal. Hiszen ezt tanultuk meg: ilyennek kell lennie a jónak, és a gonosznak pedig a népszerűbb pomponlánynak. Ám ahogy belebújik a színműbeli Abigail karakterébe, úgy kerül elő számító énje, és egyre inkább kétkedve figyeljük, ahogy behálózza tanárát, lassan elveszítve a szimpátiánkat, amelyet őszinteségével időnként ravaszul visszanyer. Az igazi bravúrt Nadia Alexander nyújtja Melissaként, aki az ellenszenves és másokat megalázó lányt a film végére megérthetővé, sajnálhatóvá teszi, még akkor is, amikor pontosan tudjuk, hogy hazudik, mert annyira meggyőző az alakítása. Mindegyik lányban megtalálható a jóság, de az álnokság is. Hasonlóbbak, mint hinnénk, így teszik ki együtt a Salemi boszorkányok Abigail Williamsét.

De kiért ez a sok hűhó? Ki a film John Proctorja? A vita tárgyát képező Jeremy Woods, bár tanári titulusban díszeleg, érzelmileg nem mozog egy felnőtt szintjén, mondhatni enyhén Pán Péter-szindrómás. Nem akar rendes és jól fizető állást, csak a színdarabnak él, hiába lenne másra lehetősége. A túl fiatal és tehetséges diáklány felé fordul, aki mellett nyugodtan lehet álmodozó, mert nem állítja felnőtt elvárások elé, mint vele egykorú barátnője. Tökéletes célpont két versengő diáklánynak, ha sikereket akarnak elérni.

A leggyönyörűbb csavar az egészben, hogy mind a két női fél indítékai kétesek. Melissa féltékenysége nem szerelemből, hanem inkább irigységből, figyelemre vágyásból és szeretetéhségből táplálkozik. Erősen megkérdőjelezhető, hogy a főszereppel járó középpontba kerülés vagy a férfi a vonzóbb számára? Abigail kétszínű alkata pedig gyanakvóvá teszi a nézőt, hogy számára az elérhetetlennek tűnő férfi utáni sóvárgás nemcsak a kaméleon-alakításának része, hanem esetleg tényleg akadnak valódi érzései is?

Színlelés és valóság egybefolyik, és már maguk a szereplők sem tudják, hogy mit érezzenek, de egy csapat kamasztól mit is várhatnánk?

Szádeczky-Kardoss Klára

Szádeczky-Kardoss Klára a Corvinus Egyetem kommunikáció és médiatudomány szakán végzett. 2016-ban csatlakozott a Filmtekercs szerkesztőségéhez. Újságírói tevékenysége mellett novellákat is ír.

WP Twitter Auto Publish Powered By : XYZScripts.com