A Bliss romantikus sci-fi köntösébe bújva próbál a fogyasztói társadalmat érintő kérdésekre választ találni Owen Wilson érzékeny és Salma Hayek kissé rapszodikus játékát segítségül hívva. Rendkívül izgalmas alapszituációba helyezi főhőseit: Greget (Wilson), az önmagával meghasonlott aktakukacot és Isabelt (Hayek), a lepukkant hajléktalant ereszti össze, hogy a nő azzal riogassa szerencsétlen férfit, ez csak egy kitalált világ, és ő hozta létre. Hogy mi lett ebből a zagyvaságból?
Egy kissé vontatott, unalmas, ennek ellenére nagyon érdekes dráma. Isabel azt állítja, hogy az őket körülvevő környezet csak szimuláció, az emberek valójában nem léteznek, és be is bizonyítja: pusztán gondolatai erejével borogatja ki emberek kezéből a poharakat vagy dönti le őket a lábukról. Greget magával ragadja a nő ereje, de hiányozni kezdenek neki már felnőtt gyerekei, akik egyébként szintén nem valóságosak Isabel szerint. És valóban: ez a sivár, bűnözéssel, betegségekkel és nyomorúsággal teli világ csak egy szimuláció, amit Isabel Clemens doktornő hozott létre, mégpedig azért, hogy azt vizsgálja, vajon az óriási jóléttől kiégett és elégedetlenkedő emberek értékelik-e majd a jót, ha megtapasztalják a rosszat. Greg, a férje pedig ennek egyik kísérleti alanya.
Mert ahogyan a kutya is jó dolgában vész meg, úgy a Bliss társadalma is attól üresedett ki, hogy egy hirtelen gazdasági fellendüléstől mindenki milliomossá vált, és szabadon foglalkozhatott az önmegvalósítással.
Nem nyomta a vállát a hitelek terhe, a megélhetési gondok, eltűnt a bűnözés, a betegségek és bárki kiteljesedhetett a hobbijában, az életében. És milyen ironikus az élet, az emberek elkezdtek elégedetlenkedni: Greg azért zsörtölődik, mert a tökéletes villájának teraszán kialakított medencéjének vizét nem tudja kellő hőfokra szabályozni. Elfelejtette már, hogy egykor a világot háborúk és nyomor sújtotta, de a szimulációban töltött idő hatására elégedett és boldog emberként született újjá.
Persze a valóságban a legtöbb embert érik olyan tragédiák vagy nehézségek, amik miatt képesek értékelni a szépet, gazdagságot, a könnyű életet, nem szükséges hozzá szimuláció. Mindamellett érdekes gondolat, hogy egész társadalmat meg kell tanítani a helyes értékrendre, mert már nyoma sincs benne az észszerű gondolkodásnak.
A szituáció és gondolatvilág emlékeztet a Mátrixéra – csak jóval kevesebb erőszakkal és több romantikával.
Hogy miért nem lett ebből a kétségkívül remek gondolatból nézhetőbb film? Talán nem volt benne 1 óra 45 perc játékidő, feszesebb vágással lehetett volna pörgősebb. Alapvetően nincs probléma a hosszú vagy elnyújtott jelenetekkel, ha azokban a gondolatok értelmesen meg vannak fogalmazva. Itt viszont gyakran nem tudtam eldönteni, hogy a rendező, Mike Cahill, aki egyébként íróként is jegyzi a filmet pontosan mit akart közölni, vagy mi volt a célja egy-egy jelenettel. Ez pedig kifejezetten hátrányára válik a filmnek, főleg annak tükrében, hogy Cahill filmográfiáját áttekintve dokumentumfilmek egész sorát találjuk, tehát valószínűleg a realitásérzéke a helyén van. Mindenesetre a vontatottsága miatt nagyon nehezen befogadható filmélmény a Bliss, és emiatt idegesítő is lesz helyenként.
Owen Wilson viszont nagyszerű. Egyébként is van a szemében valamilyen általános szomorúság vagy életuntság, ha úgy tetszik, de a sok bárgyú vígjáték után nagyon jól áll neki végre egy igazán bús szerep. Pont olyan elveszett a filmen belül, mint a néző a filmet látva, így együtt kell vele eligazodnunk a valóság és a szimuláció összekeveredett világaiban. De az ember szívesen nézi Wilson szemén keresztül a világot, hiszen egyébként is szimpatikus figura, itt pedig olyan, mint egy kóborló kiskutya, aki csak szeretne hazajutni a gazdijához. Salma Hayek már kevesebbet tesz hozzá a filmélményhez: nehéz elhinni róla azt is, hogy egy nagyszájú hajléktalan, de azt is, hogy az orvostudományt forradalmasító tudós. Hektikusan ugrál a két véglet között, ezzel meglehetősen elidegenítve a nézőt. Kicsit kevesebb „idegbajjal” jóval befogadhatóbb lenne az ő játéka is. Persze még mindig gyönyörű, egyszerűen jó nézni őt a vásznon, de sajnos ez kevés egy ilyen volumenű filmgondolatnál.
Nagyot álmodott Mike Cahill, és sikerült neki meglépnie, hogy a Mátrix után újat és érdekeset mondott a szimulációs világokról.
Megtalálta Owen Wilsont, aki a lehető legjobb választás volt. Kár, hogy az ígéretes alapszituációt nem tudta igazán élvezetes és izgalmas filmélményre váltani. Alaposabb munkával, kidolgozottabb forgatókönyvvel megkockáztatom: az év egyik legjobb filmje lehetett volna a Bliss. Így csak egy elgondolkodtató, ám unalmas próbálkozás maradt, akár egy tollban maradt poézis.
