Vin Dieselnek szent meggyőződése, hogy a Bloodshot lazán elindítja majd a Valiant képregények filmuniverzumát. Mi azonban nem vagyunk ebben annyira biztosak, és nem pusztán azért, mert a járvány taccsra vágta a mozibevételeket.
Mindenki ismeri a klasszikus James Bond sorozat (és az azokat másoló B-kategóriás direct-to-DVD akciófilmek) tipikus jelenetét, amikor a főgonosz elkapja a főhőst, ám ahelyett, hogy gyorsan végezne vele, inkább elmeséli neki a tervét, majd őrizetlenül magára hagyja, lehetőséget adva így nemezisének a könnyű szabadulásra. A Vin Diesel által játszott Ray Garrison ellenfele azonban nem esik bele ebbe a hibába, és már a játékidő tizedik percében golyót ereszt a szuperkommandós fejébe.
Ám még mielőtt félig teli popcornos dobozainkkal elindulnánk a kijárat felé, hirtelen berobban a főcím, és ténylegesen is elkezdődik a film.
Garrison magához tér, a néző pedig itt szembesül azzal, hogy imént nem a filmtörténet második legváratlanabb akcióhős halálának – az aranyérmet természetesen Steven Seagal birtokolja, amiért olyan hamar kiugrott a Tűzparancsból –, hanem a Tökéletes katona sokadik variációjának volt a szemtanúja.
A Bloodshot az azonos című Valiant képregénysorozat adaptációja – azon belül is vélhetően a kiadó 2012-es rebootját vették alapul. Ám ez a filmet nézve korántsem egyértelmű. Hiszen míg a Duane Swierczynski által jegyzett képregényes alap, a B-filmes hagyományokat idéző alapfelvetése és dramaturgiája ellenére is egy tökös, véres, ingergazdag és mocskosul szórakoztató mű, addig Dave Wilson filmadaptációja mind ezeknek a szöges ellentéte. Még ahhoz is érdektelen, hogy az érdektelenség fogalmának szótári illusztrációjaként szolgáljon.
Az akcióhős Vin Diesel filmjei többnyire nem kifinomult, formabontó történeteikről, vagy az érdekfeszítő, katartikus karakterdrámáikról voltak ismertek.
Ahogyan az sem túlságosan meglepő, hogy Vin Diesel újfent ugyanazt az izomtrikós, kommunikálni kizárólag pózer, keménykedő beszólásokban vagy motivációs posztereket idéző bölcseletekben képes Vin Dieselt játssza, akit a Halálos iramban-filmekben. A sablonszerű, kiszámítható fordulatokra kihegyezett történetet, és a 8-bites Nintendo játékok mélységével bíró karaktereket könnyedén el lehetne nézni egy ilyen filmnek, ha cserébe a többi szegmensében – legalább „bűnös élvezet” módon – szórakoztatónak bizonyulna.
Hiszen dacára annak, hogy az ígéretes kezdetek óta lassan önmaga paródiájává váló Vin Diesel korunk egyik legkarizmátlanabb akciószínésze, vannak/voltak ilyen-olyan módon élvezetes filmjei. Legyen szó akár a ténylegesen menő Riddick-filmekről, vagy a csodálatosan trash, paródiába hajlóan kínos xXx: Újra akcióbanról. A Bloodshot azonban elköveti a B-kategóriás akciófilmek legnagyobb bűnét: totálisan jellegtelen. Olyannyira fantáziátlan, hogy
ha valaki azt mondja nekem, hogy ez valójában egy 2010-es DVD-re kiadott alkotás, amiről az emberiség kollektíven megfeledkezett, akkor minden további nélkül elhiszem neki.
Félreértés ne essék: a Bloodshot nem bődületesen rossz. Tulajdonképpen elégséges színvonalon süti el a „tökéletes katonás/összeesküvős” zsáner ismert fordulatait. A színészek is tisztességgel birkóznak meg, a rájuk osztott papírmasé figurákkal, és az akciók sem röhejesen rosszak. De épp ez a baj a filmmel: jónak messze nem elég jó, és nem is olyan rossz, hogy attól váljon érdekessé vagy szórakoztatóvá. Egy középszerű B-film, ami egy esős, karanténba zárt vasárnap délután, jobb dolog híján talán leköti a figyelmünket másfél óra hosszat. Ám, amint átkapcsolunk a másik csatornán futó Columbo ismétlésre, azon nyomban elfelejtjük, hogy valaha láttuk volna ezt a filmet.
Pedig a Bloodshot lehetett volna egy jóval merészebb film. Ezzel pedig megalapozhatott volna egy olyan filmuniverzumot, ami az MCU – jó értelemben véve – ponyvásabb és erőszakosabb alternatívájaként szolgálhatott volna. Különösen, ha az eredeti terveknek megfelelően a John Wick-filmeket jegyző Chad Stahelski és David Leitch rendezik. Ám ők idő előtt kiszálltak a produkcióból. Persze igazságtalan lenne mindenért a rendezőként most debütáló, érezhetően tapasztalatlan Dave Wilsont hibáztatni. Végeredményben a forgatókönyvet jegyző Jeff Wadlow (Felelsz vagy mersz) és Eric Heisserer (Érkezés) is épp annyira ludasak.
A produkción érződik, hogy a Sony eleve nem akart túl nagy kockázatot vállalni.
A Bloodshot blockbuster mércével mérve kifejezetten szerény összegből készült, ez pedig a film utolsó mentsvárát jelentő szegmensén, az akciójelenetein is meglátszik. Néhány stílusosabban bevilágított, sok lassítást alkalmazó szekvenciát kivéve a verekedések és üldözések nagy része egészen fantáziátlan. Amelyik csörte pedig nincsen fájóan szétszabdalva, azt a súlytalan, videojáték-átvezetők szintjén mozgó CGI teszi tönkre.
A végeredmény egy ígéretes alapanyag, a „legkisebb közös többszörös” igényeire szabott, középszerű lebutítása. Ám még a jelen érdektelen formájában is szolgálhat pár keserű tanulsággal. Mint például, hogy Guy Pearce sokkal jobb színész annál, mint hogy ilyen felejthető filmekre pazarolják el. Ennél is fontosabb – és ezt ideje lenne a stúdióknak is megszívlelni – hogy totális öngól egy merész alapanyagból, a jobb eladhatóság kedvéért kiölni annak minden jellegzetességét. Az ilyen színtelen-szagtalan végeredmény garantáltan több nézőt ijeszt el, mint a magasabb korhatár besorolás.
