Kritika

Légy mindig pozitív! – Bob Marley: One Love

Koncertfilm és musical, zenész biopic és rasztafári kinyilatkoztatás. A Bob Marley: One Love széttartó vonásai miatt apró darabokra hullik. De Reinaldo Marcus Green alkotása talán nem is film, sokkal inkább esemény: 107 percen keresztül reggae szól egy mainstream moziban!

A reggae magyar rajongói körének legfontosabb eseménye az évben a Reggaecamp névre keresztelt fesztivál, ahol a Kárpát-medence reggae, ragga és ska zenekarainak színe-java gyűlik össze, hogy családias hangulatban, közösségi szellemben ünnepelje a társadalmi szinten mostohán kezelt, de csodálatos zenei műfajt. Tavaly például az ősöreg Ladánybene 27 és a jelenleg leginkább nemzetközi színvonalon dolgozó Manaky mellett többek között szombathelyi (Kugler), miskolci (Sky Fanatic), szolnoki (Copy Con, Tigris), bajai (StabilFrazír), kiskunfélegyházi (A Láma Dalai) és vajdasági (Sin Seekas) formációk színesítették a repertoárt. Beszédes tény viszont, hogy a lakiteleki Tőserdő Autóskemping zöld természeti környezetének, de szolid infrastruktúrájának árnyékában egyre több szó esett arról, hogy hol van az utánpótlás, hiányoznak a fiatalok a fesztiválról, akiket egyre nehezebb megszólítani. Egyesek már csak Azahriah személyében és reggae felé nyitó, megosztó stílusában láttak reményt.

Nem segít a helyzeten, hogy a filmtörténet leghíresebb rasztája mindmáig egy Predator névre keresztelt űrlény, miközben a prófétaként tisztelt Bob Marley-ról jobbára csak dokumentumfilmek készülnek – a leghíresebb közülük a Kevin Macdonald rendezte Marley. A jamacai kultfilmek (az 1972-es The Harder They Come Jimmy Cliff főszereplésével) vagy szimpla mozik (a 2003-as Raszta szerelem Ky-Mani Marley-val és Idris Elbával) nem jutnak el Magyarországra, már-már elérhetetlenek.

Az angolszász, mainstream filmek pedig meglehetősen ritkán szólnak a rasztafári közösségről, csak érintőlegesen mutatnak fel rasztákat – akkor is többnyire füves, extravagáns gengszterként (Tiszta románc, Ragadozó 2., Bad Boys 2.), és reggae dalok is csak elvétve csendülnek fel bennük.

Kutakodás nélkül, két kezemen meg tudom számolni azokat a fősodorba tartozó filmeket, ahol egy reggae dalnak emlékezetes dramaturgiai funkciója van, és nemcsak arról szól, hogy egy díler épp egy marijuana-dzsungelen vág át és méltatja a termést (lásd. A Ravasz, az Agy és két füstölgő puskacső – Junior Marvin: Police and Thieves) vagy hangulatot festenek vele egy trópusi vidéken (Bolondok aranya – Bob Marley: Could you be loved). De épp ezért nem fogom feledni soha a Szemet szemért utcai strandolását (Steel Pulse: Can’t Stand It), Az ötödik elem reptéri parazitairtását (a zeneszerző Eric Serra saját reggae nótát írt hozzá Heat címmel), a Legenda vagyok utolsó emberének Bob Marley rajongását (Stir It Up) vagy épp a Kis fejsze Londonjának autentikus nyugat-indiai közegét (Bob Marley, Lee Scratch Perry dalaival).

2024-ben azonban valami változni látszik. Egyrészt Oscar-jelöltté vált egy ugandai reggae-, dancehall-sztárról szóló dokumentumfilm, amelyben a zenész politikai pályára lépve váltaná le hazája diktátorát – méltatlanul keveset beszélünk itthon a Bobi Wine: The People’s Presidentről. Másrészt a zenész biopicek reneszánszában (Bohém rapszódia, Rocketman, Elvis) a béke hírnöke is kapott egy nagyköltségvetésű filmet.

S egy rajongó számára már a puszta tények is hihetetlenek a Bob Marley: One Love körül.

A film 8 nap után már 85 millió dolláros nemzetközi bevételnél jár. A zenészt a Barbie című filmben felbukkanó Kenek egyike (Kingsley Ben-Adir), feleségét, Rita Marley-t pedig a női 007-es ügynök (Lashana Lynch) alakítja. A producerek között pedig megtaláljuk Brad Pittet, aki Plan B nevű filmgyártó cégével állt a projekt mögé.

A Bob Marley: One Love szigorúan véve a 36 éves korában, rákban elhunyt legenda életének szűk két évére fókuszál. Arra az 1976 és 1978 közötti időszakra, amikor a jamaicai polgárháborús zavargások közepette merényletet kísérelnek meg ellene, Londonba menekülve tető alá hozza egyik legjobb albumát, az Exodust, Európában és Afrikában turnézva a harmadik világ első világsztárjává válik, hogy aztán a karibi szigetországba hazatérve a One Love néven elhíresült békekoncerttel kommunikációra késztesse a szembenálló politikai feleket. Tágabb értelemben azonban flashbackek, látomások vagy épp egyszerű feliratok segítségével megismerjük hányattatott gyerekkorát, a szegénysorban való útkeresést, az első zenei próbálkozásokat, sőt a tragikus, megdöbbentően korán lezárult jövőt is.

A produceri székben azonban nemcsak Brad Pitt foglalt helyet, hanem a zenészfamília 4 tagja, köztük felesége, Rita Marley is. És ha a Bob Marley: One Love-ra játékfilmként tekintek, a családi háttér érezhetően károsan hatott a műre. Reinaldo Marcus Green (Richard király) alkotása egyszerre működik koncertfilmként, musicalként, zenész biopic-ként és rasztafári kinyilatkoztatásként, széttartó vektorai miatt azonban a forgatókönyve darabokra hullik.

És hiába látom a legendát futni a parkban vagy éppen focizni, sőt egy jelenetben még a lábujját is, az az érzésem, hogy Bob Marley-hoz, az emberhez nem kerülök közelebb, csupán az ikon csiszolódik tovább családilag.

Reinaldo Marcus Green számos konfliktust beemel a filmjébe, de egyikben sem mélyül el igazán, csupán értelmezési kereteket villant fel. Jamaica polarizáltsága, a gengsztervilág és a politika összefonódása, a hidegháború és a karibi szigetország kapcsolata, az angliai punkkoncertek forradalmár variánsai a 70-es években. Mind-mind olyan izgalmas résztéma, ami a Bob Marley: One Love esetében csak lóg a levegőben.

Bob Marley és Rita Marley viharos kapcsolata is érezhetően tompítva lett. Ha csak a tényeket nézzük, a zenészóriásnak 13 gyermeke volt 9 különböző nőtől úgy, hogy nemcsak a felesége fogadta családjába az „idegen” porontyokat, hanem Bob Marley is, a Rita korábbi kapcsolatából vagy épp félrelépéséből született gyermekeket. És persze azt is tudni lehet, hogy Tuff Gong egyik szeretőjének írta híres szerelmes dalát, a Turn Your Lights Down Low-t az Exodusról.

Persze a család is felismerte, hogy nem lehet szó nélkül elmenni a szabados természetű, nőfaló, hűtlen zenész magánélete mellett, de házasságuk inkább népszerű toposzokra épül, mintsem valódi emberi vonásokra.

A legendát természetesen nem szabad rombolni, prófétai ikonját nem szabad sérteni (a párkapcsolati zűrökön túl az eredeti Wailers felbomlásának kényes témája Peter Tosh és Bunny Livingstone kapcsán szintén nem merül fel). De Rita Marley-t sem szabad sározni, vagy épp érdemben árnyalni. A Lashana Lynch alakította nő egyszerre „katona és feleség” (a film egyik párbeszédében el is hangzik), múzsa, társ, támasz és erkölcsi iránytű, aki nélkül nem nőhetne nagyra a legenda. Persze a mozi erős nőktől hemzsegő korszakában jól mutat a vásznon egy nőalak, aki túlél egy fejlövést, felnevel közel tucatnyi, idegen porontyot és időnként helyre rakja férjét. De erősen feltűnő, hogy a szeretők maximum utalásszintű mutatókban vannak csak jelen a filmben – talán mert Rita Marley öntudatos matriarchaként felügyelte a családi projektet.

Mindezek után nem is meglepő, hogy a Bob Marley: One Love-nak nincs is igazi fókusza.

Jelen esetben egyáltalán nem erény, hogy kezdettől lehetetlen megtippelni, hová is fog kifutni a film, mi lesz egyáltalán a tetőpontja. A sok célkitűzés között, az ikonikus jellemzők felsorolási és a dalok felcsendülési kényszere közepette tényleg szétesik a forgatókönyv. Reinaldo Marcus Green alkotása legalább három különböző tetőpontot belenget (Békekoncert, afrikai turné, Marley halála), ám ezek megtörténtéről csak archív felvételekből, vagy feliratokból értesülünk a film végén. Ehelyett kapunk egy drámai és egy szellemi tetőpontot. Előbbiben az európai turné sikerétől megrészegült zenész megrugdalja korrumpálódott, a koncertpénzek bevételét sikkasztó barátját – tehát Babylon szele még Bob Marley-t is megkísértette. Utóbbi tetőpontot pedig a belső béke megtalálása jelenti.

Reinaldo Marcus Green nemcsak forradalmárként és a béke hírnökeként mutatja be Bob Marley-t, hanem a film rasztafári vallási köntösének és megannyi bibliai motívumnak kíséretében egyfajta megváltóként is. Nem véletlen tehát a belső béke megtalálásának hangsúlya: az apa hiánya és a félvérség szülte identitáskrízis tényleg e pontban csúcsosodik ki. A lélektani folyamatot pedig a flashback- és látomásszekvenciák igyekeznek kibontani.

Az utolsó káprázatban például már egyenesen Hailé Szelasszié mondja a főhősnek, hogy: „Te a fiam vagy. Itt az idő hazajönni.

A rasztafári hitvilágban Isten földi megtestesítőjének tekintett, etióp császár azonban nem csak prófétikus küldetést ad a zenésznek a Jamaicába való visszatéréssel és a polgárháború feloldásával. A jelenet értelmezhető a raszták leghőbb vágyának beteljesüléseként, a Zionnak nevezett, paradicsomszerű Etiópiába való bebocsátásként is. Így vagy úgy, de Reinaldo Marcus Green filmje azt sugallja, hogy napjaink kétpólusú társadalmakkal teli világában Bob Marley szellemisége, értékrendje és zenéje jelentheti az egyetlen megoldást, egyúttal a megváltást. Hiányzik a világnak jó néhány békekoncert!

A társadalomkritikus, pozitív szemléletből származó küldetéstudat pedig elősegíti, hogy Bob Marley sorait teljesen új szemszögből, napjainkra vonatkoztatva értékeljük át. Talán nem véletlen, hogy a Bob Marley: One Love legerősebb koncertjelenete a „War” című dal köré szerveződik, olyan sorokkal, hogy: „Until the colour of a man’s skin is of no more significance than the colour of his eyes, Me say war.” Vagy hogy a film visszaadja egyes dalok eredeti jelentését: egyáltalán nem mindegy, hogy valamit „No woman, no cry”-ként vagy „No, woman, no cry”-ként éneklünk.

A forgatókönyv egyébként sportot űz abból, hogy 107 percbe hány reggae dalt tud belesűríteni a Bob Marley and the Wailerstől. Hol az együttes tagjai gondolkoznak hangosan arról, hogy melyik számmal kezdjenek egy koncertet, hol nyíltan kimondja egyikük, hogy melyik a legjobb sor a Catch a Fire-ből. Máskor jammelni látjuk őket, vagy épp az Exodus album megszületését, ihletforrásait.

Az alkotók musicalszerűen kapcsolnak hozzá egy-egy társadalmi, magánéleti konfliktust, lélektani válságot az épp elhangzó dalhoz.

Flachbackben felelevenedik a Simmer Down lüktető energiája, de koncertjeleneteket is láthatunk. A dalok módszertanilag változatos felvillantása pedig egyszerre kínos és üdítő.

S valóban, a Bob Marley: One Love egyszerre az év eddigi legbizarrabb és legüdítőbb filmélménye. És ha Reinaldo Marcus Green alkotására nem játékfilmként, hanem eseményként nézek, csodálatos érzés jár át. 107 percnyi reggae a multiplex mozikban! Egész életemben úgy képzeltem, hogy előbb jutok el a New York-i Metropolitan Operába (ezért felesleges is a mozivásznas, élő közvetítésekre járni), minthogy nagyköltségvetésű, mainstream reggaefilmet láthassak az Uránia Nemzeti Filmszínházban!

Bizonyos tekintetben jelentősebb mozieseményt kínál a Bob Marley: One Love, mint a tavalyi Barbenheimer!

Teljesen újszerűen, váratlanul (és emiatt talán megosztóan is) hatnak a felvillantott rasztafári külsőségek.

A Paramount havas hegyei piros, sárga, zöld színekbe borulnak. Neves színészek patois angol nyelven szólalnak meg a vásznon (Kingsley Ben-Adir egyébként elég jól kitanulta ezt a szokatlan, jamaicai nyelvjárást). Rendre előkerül a „Jah Rastafari” mantra, a szereplők elmagyarázzák az I & I felfogást. Bepillantunk raszta imákba és szertartásos meditációkba. A marijuana jelenléte háttérbe szorul, használata misztériumi kellékké, életfelfogássá válik.

És az életút drámai fordulatai ellenére az egész filmet áthatja valamiféle hitet erősítő, pozitív vibe.

Reinaldo Marcus Green filmje hibáival együtt is sokat tehet azért, hogy legyen utánpótlása a reggae szubkultúrának. És ki tudja, talán tényleg Bob Marley szellemisége jelenti a gyógyírt a polarizált társadalmakra.

Kiss Tamás

Kiss Tamás a Filmtekercs szerkesztője. Gimnáziumi tanárként mozgóképkultúra és médiaismeret, illetve történelem tárgyakat oktat. Rajong a western, a horror és a gettófilm műfajáért, valamint Brian De Palma és Sidney Lumet munkásságáért.

Feliratkozás
Visszajelzés
guest
0 hozzászólás
Inline Feedbacks
Mutasd az összes megjegyzést!
WP Twitter Auto Publish Powered By : XYZScripts.com