Kritika

Uganda jobban teljesít – Bobi Wine: A nép elnöke

Az Uganda első Oscar-jelölését begyűjtő dokumentumfilm egy zenészről szól, aki törvényes eszközökkel váltaná le a kelet-afrikai állam éléről az 1986 óta regnáló, autokrata vezetőt. A Bobi Wine: A nép elnöke a szabadságba, a demokráciába és az elnyomással szembeni ellenállásba vetett hit meséje, de az ugandai politikai élet árnyalásával adós marad.

Uganda az európai közéleti látókör perifériáján helyezkedik el. Jómagam például lényegében csak öt tényt ismertem a kelet-afrikai országgal kapcsolatban. Fővárosa: Kampala, déli határa pedig a Viktória-tó. Ha természetes környezetükben szeretnék hegyi gorillákat látni, Ugandában szerencsével járnék. Uganda – a legtöbb, volt angol gyarmathoz hasonlóan – egy összetákolt, vallásilag és etnikailag is vegyes lakosságú állam. Az 1970-es évek folyamán az afrikai földrész talán leghírhedtebb diktátora, Idi Amin vezette az országot, az őrült tömeggyilkos egyes források szerint akár 500ezer ember haláláért is felelős lehet – őt formálta meg Forest Whitaker Oscar-díjas alakítást nyújtva Az utolsó skót király című filmben.

Az viszont már egy kicsivel alaposabb utánajárást igényelt, hogy napjaink Ugandája milyen események kapcsán kapott nagyobb figyelmet az európai sajtóban. 2024-ben például Uganda megszerezte filmtörténetének első Oscar-jelölését: Moses Bwayo és Christopher Sharp dokumentumfilmjét, a Bobi Wine: A nép elnökét érte ez a megtiszteltetés. A másik két, gyakran felemlegetett tény pedig épp a dokumentumfilm által kritizált és/vagy érintett témákkal kapcsolatos. Egyrészt jelenleg Uganda rendelkezik az egyik legszigorúbb, a gyermekek védelmére hivatkozott LMBTQ-törvénnyel a világon: a „visszaesőknek” akár halálbüntetés is kiszabható a nyilvánosan gyakorolt homoszexuális kapcsolatért.

Másrészt Yoweri Museveni elnök már-már rekordernek számít az államfői pozíció tekintetében: 1986 óta áll Uganda élén.

Kelet-Afrikában azonban közel sem biztos, hogy a 38 éve tartó hatalomgyakorlás és a 6 sikeres elnökválasztás az állampolgárok feltétlen bizalmának jele, sokkal inkább annak, hogy Yoweri Museveni egy polgári szabadságjogokat sárba tipró, autokrata vezető, keményebb kifejezéssel élve: diktátor. A Bobi Wine: A nép elnöke című dokumentumfilm pedig ezt a képet erősíti meg az ugandai vezérrel kapcsolatban, miközben a dancehallsztárból ellenzéki politikussá avanzsált Robert Kyagulanyi (művésznevén: Bobi Wine) elnyomással szembeni rendíthetetlen küzdelmét taglalja.

És hogy miért érdemes egy magyar lapban egy ugandai dokumentumfilmmel foglalkozni? Yoweri Museveni elnök egy televíziós nyilatkozata azonnal irányba is tesz mindent: „Az ellenzék akart tüntetést szervezni. (…) A nyugati kormányok bátorították őket. Nyugati elemek, nem is kormányok. Nyugati elemek: sajtó, diplomaták. (…) Akkor ki a felelős? Azok, akik ezeket az ötleteket a nyilvánvalóan nem túl tehetséges szereplők fejébe ültették. És akik elég sok megbízást kapnak a külföldiektől, a homoszexuálisoktól, és ki tudja, még kiktől. (…) Bobi Wine a külföldi érdekek ügynöke.

Az ismerősen csengő propagandaszólamok és a 2/3-os többség mentén működő parlament ellenzéki szélmalomharca könnyen biztosít azonosulási lehetőséget számomra

– figyelembe véve azt is, hogy az afrikai ország politikai és közéletéhez képest Magyarország az élhető és szabad országok egyik fellegvárának tűnik. Sokkal hasznosíthatóbb azonban a filmből az a szerves kapcsolat, amit a megosztás helyett az egység politikáját zászlajára tűző ellenzéki vezető ápol az általa képviselt állampolgárokkal. Bármelyik magyar párt politikusai példát vehetnének Bobi Wine-ról.

Moses Bwayo és Christopher Sharp dokumentumfilmjének középpontjában az a folyamat áll, hogy Robert Kyagulanyi miképpen próbálja meg törvényes eszközökkel megszerezni az elnöki hivatalt a katonai rezsimet működtető Yoweri Musevenitől. Az expozíció 2014-ben veszi fel a fonalat, amikor a politikus még elsősorban Bobi Wine-ként járja gyerekkori lakóhelyét, Kampala egyik nyomornegyedét, és rajongóival improvizatív éneklésbe kezd. Majd látjuk, ahogy független színekben bejut a parlamentbe, országgyűlési képviselőként pedig esküt tesz az ugandai alkotmány védelmére.

Sajnálatos, hogy a hivatásbeli fordulat a dokumentumfilm csupán első tíz percét teszi ki, a fókusz a címszereplő politikai karrierjének két legkomolyabb kihívására helyeződik.

Előbb egy alkotmánymódosítást szeretne megakadályozni, ami lehetővé tenné az elnöki korhatár bővítését, utóbb a 2021. évi választásokon indul el, ahol Robert Kyagulanyi már ellenzéki elnökjelöltként száll szembe Yoweri Musevenivel. A Bobi Wine: A nép elnöke azonban annyiban túlmutat egy egyszerű portréfilmen, hogy a címszereplő felemelkedésével párhuzamosan azzal is szembesít, miképpen kapcsol be az elnöki elnyomó gépezet, majd fokozza a sebességet a visszaélések terén, amint élesedni kezd a két rivális politikus párharca.

A Bobi Wine: A nép elnöke tehát cseppet sem objektív dokumentumfilm, Moses Bwayo és Christopher Sharp egyértelműen Robert Kyagulanyi pártján áll. Az oldalválasztás logikus következménye pedig az ellentmondásosság. Ha akarom, tekinthetek az alkotásra bátor oknyomozó alkotásként, ami az egész világ figyelmét felhívja arra, hogy Ugandában egy diktatúra működik, ha akarom, a Bobi Wine: A nép elnökét tekinthetem ellenzéki propagandafilmnek, egyfajta kampányfilmnek is. Mindkét nézőpontot izgalmasan árnyaló tény – pláne a fent idézett Museveni-nyilatkozat fényében –, hogy a dokumentumfilm elkészültét a National Geographic támogatta. Az igazság valahol a kettő között van, de mivel a rendezőpáros a szimpátiakeltésre épít, ezért

a Bobi Wine: A nép elnöke összességében egy üdvözítő üzenetté válik a szabadságról, a demokráciáról, az elnyomással szembeni ellenállásról. A téma hozta is magával az Oscar-jelölést.

És valóban: az ugandai elnyomó gépezet megdöbbentően, felháborítóan és kétségbeejtően bontakozik ki előttünk. Ez a dokumentumfilm legerősebb, valóban árnyalt megközelítésű szegmense. A politikai korrupció és a kézivezérlésű kormánypárt miatt az országgyűlés működése színjátékká válik. Az ellenzéki tüntetéseket vagy a kampánykörút állomásait a rendőrség vagy a hadsereg rendre szétveri. Az ellenzéki politikusok koholt vádak alapján letartózhatók, a börtönben megverhetők, akár hadbíróság elé is állíthatók. És ha még a megfélemlítés sem jön be, a választás hetében egy egész országban lekapcsolható az internet, az ellenzéki elnökjelölt pedig háziőrizetbe kerülhet. Kamerák kereszttüzében látjuk a fegyveres tömegoszlatást, a lángoló barikádokat emelő tüntetőket, de a nem kívánatos politikusok eltávolítását is.

A valóság fojtogatóvá is válna, ha Bobi Wine nem hordozná magában a reményt. Hiába próbálják árnyalni személyét egy-egy jelenetben a gyermekei életét féltő szülőként,

nem ember ő, hanem egy ikon. Egy William Wallace. Egy Martin Luther King. Kossuth és Petőfi egyszemélyben.

Hívei extázisban hallgatják a teherautók tetején, miközben alakja köré jól ismert toposzok szerveződnek. A nép egyszerű gyermeke, aki a megváltást hordozza magában. A lázadó hős, aki álnevet öltve küzd az igazságtalanság ellen, hiszen a kelet-afrikai országban a Jó harcol a Gonosz ellen. Megtörni lehetetlen, hiszen hite kristálytiszta: ha bántalmazzák a börtönben, maximum mankóval áll a kamerák elé. Felesége ugyancsak rettenthetetlen: művelt nő, erős anya, rendíthetetlen támasz. Mozgóképes portréik gyarlóságokról, emberi hibákról nem árulkodnak.

A rendezők elfogultsága és bennfentessége bizonyos szempontból jót tesz a Bobi Wine: A nép elnökének. A leegyszerűsítő fogalmazásmódnak köszönhető, hogy nem egy unalmas politikai dokumentumfilmet látok, a főhőst érő csapások ugyanúgy fájnak, az állandó talpraállás pedig olyan éppolyan mámorító, mint egy játékfilmben.

A Bobi Wine: A nép elnöke épp azért tud erőteljes azonosulást kiváltani, mert kézenfekvő archetípusokat és zsánerfilmes elemeket használ.

A küldetésdramaturgia azonnal helyzetbe hozza a főszereplőt, aki aktív férfi protagonistaként tesz is a céljaiért. Az újabb és újabb próbatételek pedig csak acélozzák a politikus jellemét. Bobi Wine kicsit olyan, mint a disztópikus történetek hősei, akik öntudatra ébredésük folyamán egyre jobban meglátják az addig élhetőnek hitt világ hamisságát és az elérhetetlen, mégis mindenütt jelen lévő, gondolatait tévéinterjúkban közvetítő elnök gátlástalanságát. A rendezőpáros pedig hol késleltetésre épülő fokozással (az ellehetetlenítés változatos eszköztára), hol a legrosszabb fantáziaképeket előhívó utalásokkal (a letartóztatott politikusok kínzása) növeli a tétet és a feszültséget. De mindeközben elhitetik velünk, hogy Bobi Wine győzhet, így ha végül padlóra kerül is, már tudjuk, hogy úgyis talpra áll.

A címszereplő köré épített hősmítosz és az ugandai politikai élet fekete-fehérré tétele viszont komoly hiányérzetet is hagy maga után. A Bobi Wine: A nép elnöke egyik attrakciójának az a tény számít, hogy az ugandai elnökaspiráns eredendően zenész, hazájának ünnepelt dancehall- és afrobeat-sztárja.

Önmagában azonban cseppet sem meglepő, hogy egy reggae műfajában – vagy annak holdudvarában – alkotó művész élen jár a társadalmi felelősségvállalásban.

Nem véletlen, hogy a Reinaldo Marcus Green rendezte Bob Marley: One Love esetében is egy polgárháborús Jamaicába szervezendő Békekoncert számított sorvezetőnek. Az afrikai reggae fellegvára, Elefántcsontpart pedig két olyan zenészt is adott a világnak, akik az életüket kockáztatva hívták fel a figyelmet hazájuk, sőt az afrikai országok posztkolonialista válságtüneteire és vonták felelősségre a földrész aktuális vezetőit. Hely hiányában egy-egy albumcímmel árnyalnám Alpha Blondy (Apartheid is nacism) vagy Tiken Jah Fakoly (Françafrique) aktivizmusát. Az viszont egyedülálló esetnek tűnik, hogy egy reggae zenész ténylegesen a politikai élet aktív szereplőjévé válik.

A Bobi Wine: A nép elnöke alig kezd valamit a dancehall zenei háttérrel. Felcsendülnek ugyan a korrupció, az áramellátás vagy az oktatás problémáit felsorakoztató (Time Bomb), sőt a koronavírus elleni védekezésre hangoló dalok (Corona Virus Alert), de általuk csak a politikus Robert Kyagulanyit ismerjük meg, a zenész Bobi Wine-t nem. Nem látjuk őt alkotni, koncerten pedig talán csak egyszer szerepel.

Nem derül ki egyértelműen a dokumentumfilmből, hogy a címszereplő a politikai élet kialakítása mellett a zenész karrierjét is folyamatosan építi, és hogy tényleg képes-e a két életpálya egymást megtámogatni.

Hogy fér össze, hogy Bobi Wine az egyik videoklipjében (By Far) egy fotelben ülve pimpeskedik egy napszemüvegben, miközben egy fonott hajú, dögös csaj twerkel mellette, míg egy másik klipben már egy bebörtönzött szabadságharcosként fekvőtámaszozik a rácsok mögött (Freedom)? Egyáltalán mit gondolnak e kettősségről a kormánypárti szavazók? Hogyan hatott Bobi Wine zenei karrierjére az a tény, hogy Yoweri Museveni betiltotta fellépéseit? Ha ekkora sztár egy 40 milliós lakosságú országban, miért csak kb. 400ezres a hallgatottsága a legnépszerűbb dalának (Kyarenga) a Spotify-on?

Lássuk be, hogy

döbbenetesen izgalmas kampánymegoldás, hogy egy ország elnökjelöltje gyakorlatilag dalokban fogalmazza meg a politikai programját, de a Bobi Wine: A nép elnöke nem képes ezt érdemben feldolgozni.

Sőt a rendezőpáros olyannyira a politikus alakjára fókuszál, hogy közben a raszta gyökerekből származó „unity” gondolkodás lényegében a háttérbe is szorul.

A hiányérzet másik oldalának mozgatórugója Bobi Wine egyik vallomása a filmből:

Musewini volt a kedvenc forradalmárom. (…) Egyik ugandainak sincs jobb története, mint neki.

Csakhogy ezt a történetet nem ismerjük meg, ha a fekete-fehérré tett politikai életben Yoweri Museveninek a sötét oldal képviselete jut. Választásokat nem lehet nyerni pusztán csalásokkal, egy aktív szavazótábor is kell hozzá. De hogy mi hajtja ezeket az ugandai állampolgárokat a kormánypárt oldalára, vagy a legmegszállottabb híveket arra a tettre, hogy a katonákkal karöltve, botot ragadva verjék a tüntetőket, nem derül ki. Erősen kérdéses persze a Bobi Wine: A nép elnökének célközönsége (Uganda lakossága vagy a segítséget ígérő, nyugati közvélemény), de egy biztos: az Oscar-jelölt dokumentumfilmnek komoly adóssága van az ugandai politikai élet árnyalása terén.

Yoweri Museveni hatalmának alappillére ugyanis az emlékezetpolitika. Elvégre ő az a katonatiszt, aki Idi Amin, és az őt követő Milton Obote vörös khmerekhez hasonlított uralmának megdöntője.

Yoweri Museveni sokak szemében egy élő nemzeti hős, egy „fekete Che Guevera,”

aki egyik oldalról joggal farag nemzeti ünnepet bajtársainak halálából, másik oldalról forradalmárlétét abszolút tudatosan állítja a propaganda szolgálatába. A Bobi Wine: A nép elnöke forgatásával párhuzamosan például egy 8 részes portréfilm készült Museveni forradalmáról; az alkotás pikantériája, hogy az ugandai elnök lánya készítette. Tehát Moses Bwayo és Christopher Sharp ha akarta volna, Yoweri Museveni alakja köré – egyfajta kritikus ellenpólusként – gond nélkül felrajzolhatta volna a hatalomtól megrészegült, egykori hős toposzát.

A Bobi Wine: A nép elnöke megint csak azt bizonyítja, hogy a dokumentumfilmes platform Oscar-jelölései esetében az Akadémia az üzenetet részesíti előnyben a minőséggel szemben. Moses Bwayo és Christopher Sharp filmje képes ráirányítani a figyelmet Uganda helyzetére, csak éppen sokoldalú képet alkotni róla nem. Érték viszont, hogy a Bobi Wine: A nép elnöke egy olyan megváltót formál az ellenzék vezéréből, akinek szívből lehet szorítani, az eljövetelére azonban még várni kell. Addig viszont európai szemlélőként arra érdemes figyelni, hogy Yoweri Museveni átmentheti-e fia számára a hatalmat. No, meg arra, hogy polgári szabadságjogok eltiprása ide vagy oda, 2024 márciusában a magyar kormány gazdasági megállapodást írt alá Ugandával.

Kiss Tamás

Kiss Tamás a Filmtekercs szerkesztője. Gimnáziumi tanárként mozgóképkultúra és médiaismeret, illetve történelem tárgyakat oktat. Rajong a western, a horror és a gettófilm műfajáért, valamint Brian De Palma és Sidney Lumet munkásságáért.

Feliratkozás
Visszajelzés
guest
0 hozzászólás
Inline Feedbacks
Mutasd az összes megjegyzést!
WP Twitter Auto Publish Powered By : XYZScripts.com