Moziban

Egy jó kis passzív-agresszív hiszti – Bocsáss meg, kedvesem!

A Bocsáss meg, kedvesem! még akár jó is lehetne, de sajnos képtelen megkülönböztetni a hisztit a melankóliától.

1993-ban járunk, Párizsban, ahol a homofóbia és a terjedő AIDS ellenére még mindig sokkal könnyebb melegnek lenni, mint a világ többi részén. Jacques (Pierre Deladonchamps) 39 éves, sikeres író, van egy fia, Loulou egy volt női szerelmétől, közben azonban mégis gyötrődik. Volt szerelme, Marco AIDS-től haldoklik, és amikor nincs hová mennie, Jacques-hoz költözik. Közös döntést hoznak: a teljes leépülés előtt öngyilkosságot követ el.

Csakhogy közben Jacques megismerkedik Bretagne-ban Arthurral (Vincent Lacoste), a 22 éves diákkal, aki élvezi frissen felfedezett homoszexualitását, ugyanakkor berzenkedik helyi kortársai provincializmusától. A két férfi között gyorsan lángra gyúl a szikra, pedig Jacques még barátját, a szintén meleg Mathieu (Denis Podalydès-t) is bevonja a trükközésbe, hogy ne sérüljön meg a rázúduló érzelmektől.

A magyarul kissé affektáló című Bocsáss meg, kedvesem! ugyanabba a korba kíséri el a nézőjét, mint a pár éve szintén Cannes-ban debütált 120 dobbanás percenként. Nemcsak a helyszín és a téma közös – mindkettő a rendezőjének visszaemlékezéséből készült, számos önéletrajzi elemmel tarkított, mégis a jelenre reflektáló, tudatosan elkészített alkotás. És mégis: a végeredmény tekintetében talán nem is lehetne nagyobb különbség a két film között. Mert míg a 120 dobbanás percenként egy érzékeny és intim dráma egy korszakról, ahol a melegek közösséget megbélyegezett egy betegség, addig a Bocsáss meg, kedvesem!

egy hisztis nyavalygás nosztalgikus ömlengéssel történő fellazítása egy korszakról, amely így, ebben a formában nagyon kevés melegnek adathatott meg.

Jacquest például egészen különleges életet él: befutott, sikeres író, van egy fia és vonzó. Ilyen körülmények között nehéz empátiával viszonyulni búskálódásához, hiszen sok tekintetben épphogy irigylésre méltó életet él. A másik oldalon pedig ott áll Arthur, akinek szintén igen kevés gondja akad az életben. Épp a történet idején kezdi el megismerni homoszexualitását, a coming out vagy szexuális orientációjának elfogadása azonban semmilyen törést nem okoz számára (szemben mondjuk a legtöbb drámai meleg karakterrel). Az élet játszi könnyedségű, amiben még az sem jelent problémát, ha Párizsba kell költözni.

Annak egyébként még akár örülhetnénk is, hogy végre itt egy film melegekről, amelyik nem önmarcangoló figuraként, sanyarú sorsú elesettként ábrázolja a kisebbséget. Csakhogy épp az ellenkezője igaz: Jacques karaktere pont ilyen. Így viszont melankóliája hisztivé válik, búslalkodása nyavajgássá, fájdalma túljátszottnak hat. Egyedül Mathieu figurájában figyelhető meg némi összetettség, magánya és idős kora ellenére is tartja magát, azonban a film éppúgy csak kihasználja a figuráját, mint a szomszédja, Jacques.

Ettől még, ha megtelne némi élettel, akár még jó is lehetne a Bocsáss meg, kedvesem!

Arthur egyszerű boldogságérzete szerelemmel megtelve elindíthatná a főszereplőt egy számára is új úton. Ezek a film legjobb jelenetei: amelyben két főhős romantikusan táncol, igenli az életet, nevet és szeret. Persze mindezt ábrázolhatták volna fantáziadúsabban, karakteresebben vagy újszerűbben, de még ez a legkevésbé kifogásolható.

Bocsáss meg, kedvesem!

Christophe Honoré író-rendező (Szerelme nélkül soha) nyilvánvalóan belülről ismeri ezt a közeget, hiszen filmjében alig találni heteroszexuális karaktert – nőt vagy férfit egyaránt. Ezzel szemben megannyi meleg férfit ismerünk meg, több olyat is, akik egyetlen (szex)jelenet erejéig jelennek meg a történetben.

Honoré világa – amely egyébként hitelesen leképezi a homoszexuális szubkultúrát – a sekélyes emberi kapcsolatok világa.

Csakhogy ezt nem fejti ki vagy nem magyarázza meg az író-rendező (például miért ilyen fogékony Jacques a könnyű szexre?). Persze mondhatjuk, hogy a célközönsége kifejezetten a meleg szcéna, ahol ismerik az egymás közötti viszonyrendszerek játékszabályait. A karakterek azonban így sem stimmelnek, az egész film mesterkéltnek hat, amit csak fokoz a kilengő és egyenetlen forgatókönyv.

Összességében a Bocsáss meg, kedvesem! tartalmából nem marad semmi, csak az őszinteség, ahogy a meleg közösséget ábrázolja. Ez azonban nehezen tekinthető a film erényének – ez pusztán egy szubzsáner a rohamosan bővülő melegfilmek területén (ilyen volt a Beach Rats is). Ne felejtsük el közben e megközelítés árnyoldalát se: azokat a nézőket, akiket ez a nézőpont kizár az értelmezés lehetőségéből. A rendező, mint az egy interjúban elárulta, azért készítette el a filmet, mert sokkolta az a sok felvonuló, aki Franciaországban a melegházasság intézménye ellen tüntetett. Nos, ebből semmi nem jött át a vásznon. Filmjében Arthurt karakterét saját magáról mintázta – nagy kár, hogy a végterméket végül elsősorban saját magának forgatta le.

Avatar

Tóth Nándor Tamás

Tóth Nándor Tamás külpolitikai és kulturális újságíró volt. A kettő metszetéből alakult ki filmes specializációja: a politikai témájú és a társadalmi változásokat feldolgozó filmek, valamint a Mediterrán-térség, Németország és Latin-Amerika filmművészete. A Filmtekercs Egyesület pénzügyi vezetője. tothnandor@filmtekercs.hu

Weboldalunkon sütiket használunk.

Ez a weboldal cookie-kat és más követési megoldásokat alkalmaz elemzésekhez, a felhasználói élmény javításához, személyre szabott hirdetésekhez és a hirdetési csalások felderítéséhez. Az Adatvédelmi tájékoztatóban részletesen is megtalálhatóak ezek az információk..