A Bohém rapszódia tartalmazza mindazt, amit eddig nem tudtál a világ egyik legjobb zenekaráról. De vajmi keveset abból, ami alapján meg is szeretheted. A zenekar még élő tagjai fogták a checklistet, és lenyomták a stúdió torkán.
Nagy zenészekről életrajzi filmet készíteni külön tudomány. 25 év telt el Freddie Mercury halála óta, aki nemcsak frontembere, hanem hajtóereje, lelke is volt a nélküle valószínűleg csak „just another rock bandként” funkcionáló londoni formációnak. „Mégis mitől lenne több a Queen, mint a többi londoni rockbanda?” – teszi fel a kérdést még a film elején valamelyik első menedzser. A válasz egyértelmű: Freddie-től.
A film éppen ezt az időszakot mutatja meg, noha nem nagy a különbség. Az 1970-es megalakulás – vagy mondjuk így, Freddie Mercury és John Deacon basszusgitáros csatlakozása – a kezdet, és 1985, a világméretű Live Aid koncert a vége. Az énekes haláltusája és halála, illetve az utolsó album már lemaradt, bár Brian May gitáros éppen úgy szerette volna, ha Mercury halálának utóhatása is bekerül a filmbe.
Valahol a Bohém rapszódia hátterében ezek az apró, de gyakran nem is annyira apró játszmák érezhetőek. Mintha az alkotók szerették volna minél inkább megmondani, mik azok a sarkalatos tudnivalók a zenekar életéből, aminek mindenképpen benne kell lennie, ha ez a film a Queenről szól. Már amennyiben arról szól, és nem Freddie Mercuryról, mert valószínűleg ez mostantól már egy örökkévalóságig tartó vita lesz.
Mik kerülhettek bele ilyen nyomással? A korai szkepszis, hogy ez a banda biztos nem lesz nagy, ezt a dalt biztosan nem játsszák a rádiók, mert hosszú, ezzel a névvel, ezzel a szokással, ezzel a hajjal hogy lehetnél sztár. Vagy hogy Roger Taylor dobos a szépfiú, John Deacon basszusgitáros pedig teljesen észrevehetetlen. És egyebek, amiket a nagy öregek valószínűleg minden egyes találkozás alkalmával emlegetnek, de talán nem biztos, hogy mindnek a filmben a helye. Valahogy ilyesmi lehetett Freddie Mercury és a többiek ideiglenes szakítása is, amit Brian May-ék mindenképpen el akartak mondani,
a forgatókönyv azonban nem feltétlenül tudta lekövetni azt a drámát, ami ebben benne van.
Leginkább pedig az tűnt fel, az alkotók szerint egy dal van mind felett. A Bohemian rhapsody akkordjai csendülnek fel a legváratlanabb pillanatokban, és a vele kapcsolatos történetek hangoznak el unos-untalan. Mintha ez a film nem is egy zenekarról, hanem egy dalról szólna.
(Kellemetlen furcsa fintor, vagy talán inkább tudatos cameo, hogy éppen az a Mike Myers játssza a dalt elutasító zenei producert, akinek egyik legikonikusabb jelenete a Wayne világa headbangje a mire is? Ja persze, a Bohemian rhapsodyra.)
Mondhatnám sarkosan, mintha nem egy rendezője lenne a filmnek. Persze a produkciót már készültekor megtépázták a botrányok, Bryan Singert a forgatás közepén állította fel a stúdió, az IMDb adatlapon mégis az ő neve szerepel, nem az őt váltó Dexter Fletcheré. (Pedig az Eddie, a sas mint remekül megfogott igaz történet, jót tett volna, valószínűleg addigra már eldőlt a film iránya.) De most akkor ki rendezte ezt a filmet?
Pedig a Bohém Rapszódia soha vissza nem térő lehetőség lett volna. Jó filmet jó alapanyagból, Freddie Mercury pedig kétségtelenül jó alapanyag.
Az egyik lehető legjobb, mégis 25 év kellett, hogy elteljen. A főszereplő énekes (Rami Malek) személyiségének leginkább kidomborított tulajdonsága az egyre jobban kialakuló homoszexualitása. Az ebben lévő feszültséget mutatták meg leginkább a vásznon, hogy hogyan távolodik el menyasszonyától, Marytől (Lucy Boynton), és hogyan keríti hatalmába a magány. Ez a tulajdonsága azonban a legkevésbé sincs összefüggésben zenész nagyságával. Az a fajta kisugárzás, ahogy uralta a tömeget és a színpadot, jóval kevésbé érhető tetten a vásznon. Egyszerűen a film nagy részében figyelmen kívül hagyja ezt, holott ha valamit, hát ezt igazán meg kellett volna mutatni.
Minden hátránya ellenére a Bohém rapszódia élvezhető film, igaz, elsősorban Queen rajongóknak. A zenék jól szólnak, a kor – benne a divat, a frizurák, a londoni miliő – valódi arcát mutatja. A film végén hosszúra nyújtott Live Aid koncertjelenet, és úgy általában minden zenei rész a helyén volt. A film nem zenei jelenetei közül talán éppen a fenti szerelmi szál hagy valami nyomot, a műfaji átlaghoz képest halványan. De hát mi ez a kapcsolat mondjuk Johnny Cash és June-éhoz képest?
Valahogy mégis többet vártunk. A film során gyakran elhangzik a kérdés: megelégszel-e a középszerűvel? Úgy tűnik, az alkotók – szemben a zenekarral – megelégedtek.
