Nicolas Bedos a 2017-es Adelmanék titkával (ami a magyar mozikat sajnos elkerülte) bebizonyította, hogy nem csupán színészként (Szerelem a felhők felett), de rendezőként, forgatókönyvíróként, sőt zeneszerzőként is kiválóan képes helytállni, hogy aztán két évvel később újabb írói-rendezői munkájával, a Boldog idők című filmmel robbanjon be a köztudatba.
A Boldog idők az Amerika-majmoló szekció helyett (Nagytudásúak, Szoba gyerekkel kiadó, Derült égből apu) a szellemes, érzékeny, elgondolkodtató és gyakran keserédes, „hamisítatlanul francia” vígjátékok (Életrevalók, Eszeveszett esküvő, Micmacs) táborát erősíti. Bedos filmje kifogástalan szereplőgárdát és színészi játékot (Fanny Ardant, Daniel Auteuil, Guillaume Canet és Doria Tillier), izgalmas alapötletet és csontig hatoló, egyszerre melegséggel eltöltő, mégis torokszorító atmoszférát vonultat fel. A romantikus filmek igencsak széles spektruma a szerelmet, mint annak kezdeti fázisát, a kialakulást és az egymásra találást mutatja be. Azonban az ezt követő éveket-évtizedeket általában lazán lerendezik egy „boldogan éltek, míg meg nem haltak” jellegű elköszönéssel.
A Boldog idők viszont egy idősödő, több évtizedes közös múltra visszatekintő házaspár szerelmének haldoklásával nyit.
A 60 fölött is fiatalos és gyönyörű feleség, Marianne (Fanny Ardant) halad a korral, retteg az öregedéstől, így a legmodernebb kütyükkel vértezi fel magát, hogy fitt maradhasson. A férj, Victor (Daniel Auteuil) viszont éppen az ellenkezője: a maga rigolyáival akarja élni az átlagos nagypapák életét, a modern technika vívmányai ellen lázadni, papíralapú könyvet olvasni, GPS nélkül autót vezetni.
Ez az ellentét pedig már a film első tíz percében kicsúcsosodik, amikor a feleség az éjszaka közepén kidobja az utcára Victort, mert úgy érzi, „gyorsabban öregszik mellette”. A férj ekkor dönt úgy, hogy kipróbálja fia rég nem látott barátja, Antoine (Guillaume Canet) „időutazó vállalkozását”, amely azt ígéri ügyfeleinek, hogy bármely korszakba visszarepíti őket, színészekkel, díszletekkel tökéletesen megidézve az adott kor hangulatát. De Victor nem egy másik történelmi időszakba akar belecsöppenni Cézárként vagy éppen Hemingwayként.
Ő a saját életének egyetlen napját akarja újraélni, egészen pontosan 1974. május 16-át – amikor még fiatal volt és előtte állt az egész élet. És főként: amikor megismerte a feleségét.
A Boldog idők finoman és iróniával fűszerezve, a (jól sikerült) francia filmekre jellemző érzékenységgel nyúl az időskori szerelem témaköréhez. A témában persze az elmúlt években is termelődött jónéhány alkotás: a Marigold Hotel vagy éppen a Táncterápia a maga bájos módján mutatja be, hogyan lehet érett korban is szerelemebe esni, míg a Minden végzet nehéz vagy a Last Vegas könnyedebb poénokkal és harsányabb stílussal dolgozik. Ám jellemzően ezek a filmek is, időskor ide vagy oda, az új szerelem kecsegtető izgalmáról mesélnek. Bedos ezúttal viszont
egy megmenthetetlennek tűnő kapcsolat meggyógyítási kísérletét helyezi középpontba, gyógyírként pedig az időutazást kínálja.
Így, az időben tulajdonképpen visszafelé haladva ismerjük meg Victor és Marianne házasságát. Előbb annak roncsait a jelenben, hogy aztán egy huszárvágással ugorjunk megismerkedésük első napjára, a megrendezett valóságba és Victor emlékeibe, aki a nosztalgiában keresi a vigaszt. A problémák azonban ott kezdődnek, amikor a színjáték és a valóság kezd összemosódni hősünk fejében, akinek minden vágya, hogy a ’70-es éveket a 2010-es évek helyébe ültesse. A díszlet, a pincérek, a kis lyoni kávézó, a hangulat, de még a legapróbb részletek is veszélyesen élethű módon hozzák vissza Victor életének legszebb napját, a fiatalkori Marianne-t eljátszó színésznő, Margot (Doria Tillier) pedig túlságosan hitelesen adja elő a szerepet…
Az előtérben húzódó házaspár történetén túl a mellékszál is tökéletesen kidolgozott, és a film vége felé menetelve a nosztalgia-üzlet vezetője, Antoine és Margot „se veled, se nélküled” kapcsolata is fokozatosan egyre nagyobb hangsúlyt kap. Victor és feleségének története a színfalak mögül figyelve rájuk is hatni kezd, felismerve bennük önmagukat. Míg végül Margot már nem is színészkedik, hanem saját tapasztalataiból és emlékeiből építkezve éli át a Victor számára nyújtott színjátékot a saját maga valóságaként is. Így szép lassan Antoine és Margot számára is egyre valóságosabbá válik, az üzletből sokkal inkább személyes ügy vált.
Ezáltal pedig erkölcsi kérdések is felmerülnek bennük: megtehetik-e, hogy kétségbeesett, múltjukba mindenáron kapaszkodó (szó szerint: egy nap a múltban kétezer euró) kliensek féltve őrzött emlékeivel visszaéljenek?
Nem elfogadni kellene inkább (bármilyen közhelyesen hangzik is) az idő múlását és a jelenből kihozni a maximumot? Elvégre hova vezet a túlzott modernitásra törekvés és az örök nosztalgia párharca? A kompromisszum vélhetően valahol a jelenben lesz keresendő.
A Boldog idők nem egy újabb elcsépelt romantikus film. Az egyedi alaptörténet nem csak egy előzetesnyi ötletadagot takart, hanem annak minden porcikáját kiaknázták a film teljes két órájában. Bedos második rendezésében ismét mélyebbre ment a felszín kapargatásánál, és
romantikus vígjáték címszó alatt valami sokkal többet nyújtott, mint amit ebben a műfajban gyakran játszi könnyedséggel tolnak le a torkunkon.
Továbbá úgy érzékeny és megindító a film, hogy végig vígjáték bír maradni, drámába való áthajlástól mentesen. A Boldog idők bebizonyította, hogy egy életszagú szerelmes történetet is lehet izgalmasan és eddig sosem látott köntösben bemutatni – még ma is.
