Kritika

Én a szívemet adtam neked – Bones and All

Kannibálromantika Amerika hátsó udvarában – a Bones and All megszorongatja a szívet és a zsigereinkig hatol, szó szerint és metaforikusan egyaránt. 

Luca Guadagnino munkássága első pillantásra két véglet között pattog: leghíresebb művei, mint a Vakító napfényben vagy a Szólíts a neveden érzéki, napsütéses romantikus drámák, míg a Sóhajok fojtogató horror. Valójában azonban a gyönyör és a borzalom nincs is olyan messze egymástól, egy harmadik érzés összeköti őket: a szégyen, amit a gyönyör vagy a borzalom élvezete, átélése után érzünk. Guadagnino új filmje már ebben a hármasságban fogant: a Bones and All nem horror, sokkal inkább dráma, amelyben a szerelem gyönyöre, a kannibalizmus borzalma és a másság fölött érzett szégyen mozgatja a főszereplőket. 

A kannibalizmus minden jóérzésű embert taszít, sokak számára olyan vörös vonal, amit nézőként sem szívesen lép át, ám a Bones and All nem az öncélúság és a sokkhatás kedvéért tocsog a vérben, így nem is annyira undorító. A film (illetve az alapját képző regény szerzője, Camille DeAngelis) egyértelműen egy allegória központi elemeként használja a főhőse életét megkeserítő és megédesítő szenvedélyt az emberi hús iránt. A fiatal felnőtt Marent (Taylor Russell) apja magára hagyja, miután belátja, hogy nem tudja kordában tartani a lánya valódi, vérben fürdőző énjét – így Maren útra kel, hogy megkeresse az anyját, akit soha nem ismert. Útközben több kannibállal is találkozik, köztük a szintén ágról szakadt és magányos Lee-vel (Timothée Chalamet), így a Bones and All nemcsak kannibálfilm, hanem road movie és melankólikus coming-of-age románc is egyben. 

A Bones and All a felnőtté válásról szól.

Önmagunk és a kívülállásunk kiismeréséről és elfogadásáról akkor is, ha olyasmi miatt bélyegeznek meg, amiről nem tehetünk. A szülőkről való leszakadásról, legyenek bár jószándékúak vagy kártékonyak. Az örökölt tulajdonságok tudomásul vételéről. Annak kitapasztalásáról, hogy kiben bízhatunk és kiben nem. A mámorító érzésről, amikor át merjük adni magunkat valakinek, aki épp olyan, mint mi, tehát veszélyes, mégsem bánt. A körülmény tehát, hogy Maren és Lee kannibál csupán felnagyítja azokat a mérföldköveket, csapdahelyzeteket és traumákat, amelyekkel a legtöbb huszonéves találkozik az útján. Ők húsra vágynak, de közben megértésre, elfogadásra, szeretetre és otthonra is. Normális életre, pontosabban egy olyan életre, mint a „normálisaké”. A kannibálok többsége mégis magányra van kárhoztatva; változatos példáit látjuk a kötődés keresésének, megtalálálásának és lerombolásának Maren és Lee barátságból szerelembe forduló, lassan és óvatosan kibontakozó kapcsolata mellett is.

Guadagnino érdeme, hogy felismerte: kannibálok nem csak primitív vademberek (mint a Sziklák szemében), pszichopaták (mint Hannibal) vagy perverz milliomosok (mint az ugyancsak idei Freshben) lehetnek, hanem leszakadó amerikás white trash csavargók is. Nagyjából úgy használja őket, mint a vámpírokat szokás, azaz perverzió helyett adottságként, kényszerként fogja fel az emberevést. Létszükségletként, ami szenvedést, szégyent és bűntudatot okoz, de nem tudnak megszabadulni tőle. A Bones and All karakterei szabályokat állítanak fel a saját józan eszük és lelki épségük megőrzése érdekében, de így is bujkálás az osztályrészük, hiszen kénytelenek erőszakhoz folyamodni. A társadalom kitaszítottjai ők, ahogyan az áldozataik is: senkinek nem hiányoznak, a semmiből élnek, olyan környékeken barangolnak, amik ritkán kerülnek mozivászonra. Ugyanakkor a történet arra is rámutat, hogy bár előfordulhat, hogy találunk valakit, akivel egy résztulajdonságunk összeköt, ez nem jelenti azt automatikusan, hogy közös a sorsunk.

A kannibál sem csupán kannibál. 

A Bones and All kapcsán megkerülhetetlen összefüggés, hogy Guadagnino és Chalamet korábbi alkotótársát, Armie Hammert kannibalizmussal vádolják, marketinges bombaként pedig az új film és a Hammer-jelenségről szóló dokumentumsorozat (House of Hammer) kommunikációja és premierje párhuzamosan zajlott. Az összefüggésekről biztosan sok találgatás születik majd, az azonban biztos, hogy a Bones and All jóval több pimasz fricskánál, komplexitásából egy mélyen érzelmes dráma épül fel. Bár a téma bizarrsága miatt nem valószínű, hogy a vámpír- vagy zombifilmekhez hasonló kannibálfilmes reneszánsz közeledik, a Bones and All tágas távlatokat nyit az alműfaj számára: rámutat, hogy a szörnyfilmekhez hasonlóan itt is érdemes törvényszerűségeket felállítani a kannibálvilág ábrázolásakor, ami hitelessé, realisztikussá és kiterjedté teszi az univerzumot (például kifinomult szaglás, eredettörténet, etika).

A Bones and All nemcsak a szokatlan műfaji és hangulati elegy miatt mérföldkő Luca Guadagnino pályáján, hanem azért is – és a kettő összefügg –, mert ez az első Amerikában forgatott filmje. A kívülálló éleslátásával hoz friss ízt nem csupán a road movie-s területen (nem a prototipikus amerikai helyszíneken, hanem esős kisvárosokban, dombok között játszódik a film), hanem az értékrendbe is. Bár a másság felmutatása és elfogadtatása egyre fontosabb kérdés napjainkban, a magány, a kitaszítottság, a csendes beletörődés és a tragikum elkerülhetetlensége távol áll az emberi jogi mozgalmak szlogenjeitől és sikertörténeteitől. Guadagnino azonban magával hozza a korábbi filmjei érzékenységét: fel meri vállalni, ha valami ambivalens, ki meri mondani, ha valaki gyenge, meg meri mutatni, ha valami szomorú. 

***

A filmet a Velencei Filmfesztiválon tekintettük meg. További cikkeink a rendezvényről az alábbi linken.

Gyöngyösi Lilla

Gyöngyösi Lilla az ELTE irodalom- és kultúratudomány szakán végzett. Specializációja a szerzői film, a western és az intermedialitás, mániája az önreflexió. Újságíróként és marketingesként dolgozik. A Filmtekercs.hu főszerkesztője.
gyongyosililla@filmtekercs.hu

Feliratkozás
Visszajelzés
guest
0 hozzászólás
Inline Feedbacks
Mutasd az összes megjegyzést!