Benedict Cumberbatch a húzónév, mégis inkább az az ígéret vonzza a nézőt, hogy végre megérti az Egyesült Királyság kilépését az Európai Unióból. És az ígéretet a Brexit: Háborúban mindent szabad hibátlanul teljesíti.
Nemzetközi politikai szakértőként egyértelmű: az Egyesült Királyság kilépése az Európai Unióból mindenki számára rossz. Olyan mint egy háború: csak áldozatok vannak, a gazdaság minden oldalon csökken, és a végén minden fél gyengébb lesz. Mégis Nagy-Britannia távozásának sokkal több előzménye van, mint az napjainkban látszik. Margaret Thatcher óta lényegében az EU összes többi tagállama kívánta London távozását, noha kipenderíteni sosem merték volna. De a Lisszaboni Szerződés előkészítette a terepet, és semmi más nem kellett hozzá, mint egy gyenge és szűk látókörű politikus, nevezetesen David Cameron.
A történelmi előzményekkel azonban a Brexit nem foglalkozik. Kiindulópontja az a pillanat, amikor Cameron kiírja a népszavazás időpontját. A szavazásig fennmaradó 71 napot pedig háborúként tálalja a film. Mégpedig görög eposzi háborúként. Enumerációval, azaz seregszemlével kezdi: kik állnak az egyik, kik a másik oldalon. A „Távozás” oldalát nem a beképzelt Nigel Farage (Paul Ryan) vezeti, hanem a Mark Zuckerberg-szerűen furcsa Dominic Cummings (Benedict Cumberbatch). A „Maradás” oldalát Craig Oliver (Rory Kinnear), és mellette áll gyakorlatilag az összes fősodorbeli párt. A harc asztalok mellett zajlik, a fegyver pedig a szó.
A Brexit – a háborús analógiát folytatva – a figyelmét a győztes oldal hadvezérére irányítja.
Dominic Cummings karakterét folyamatos kettősség jellemzi a játékidő során. Kiismerhetetlenül furcsa. A kívülállók archetípusát testesíti meg, aki tisztában van szabályokkal, csak épp nagy ívben tesz rájuk. Egy jelenetben a legnagyobb harci stratégákat emlegeti, úgy mint Sun Tzu, míg a vele szemben álló kampányban Bill Clinton neve jött elő, ami remekül illusztrálja a két pólus gondolkodásában mutatkozó különbségeket. Cummings a Brexit nélkül talán egy meg nem értett zseni lett volna, a népszavazás győzelemre segítésével viszont még inkább ellentmondásossá vált.
Ez az archetípus a filmvilág egyik új kedvence, ami részben az egész geek-kultúra felemelkedésének következménye vagy kísérőjelensége. A korábban említett Mark Zuckerberg-párhuzam azért is találó, mert a Brexithez hasonlóan a Facebook kapcsán is nehéz eldönteni, vajon csak egy szűk réteg számára előnyös-e az egész. Más őrült zsenikhez, mint mondjuk a szintén Benedict Cumberbatch által megformált Alan Taylorhoz (Kódjátszma) képest azonban Cummings diadala a már említett háborús narratívába ágyazódik. A két zsáner összeboronálása csak félig sikerült a Brexitnek, de a végeredmény így is mérföldekkel jobb, mint az Alelnök, amely szintén egy összességében negatív eredményeket elérő politikusról szól.
Az említett filmet rendező Adam McKay neve azért is fontos, mert a Brexit hasonló műfajt választott az események bemutatásához, mint a direktor eggyel korábbi alkotása, A nagy dobás. Nevezetesen a szatírát. Olyan kiválóan vitriolos zeneválasztás jellemzi a filmet például, mint az Örömóda, ami éppenséggel az Európai Unió himnusza. Nigel Farage vagy Boris Johnson személyéhez egyébként sem lehet szerintem máshogy viszonyulni, és a Brexit nem is hagyta ki a ziccert (lásd: Opera-jelenet). Különösen a játékidő első felét jellemzi a szatirikus humor, amelyhez jól passzol Cummings különcsége és a brit szélsőjobb figuráinak furcsasága. Aztán a felétől, a referendum közeledtével és a tétek növekedésével egyre komorabbá válik a film hangulata – és innentől talán még jobb lesz.
A Brexit nem Cummings vagy Benedict Cumberbatch miatt igazán élvezetes, hanem az események árnyalt, de tényszerű ábrázolása miatt.
Lehetett volna dokumentumfilmet készíteni a témáról, fognak is rengeteget. De a rendező játékfilmként sokkal érzékletesebben tudta bemutatni az eseményt. Az eddig kizárólag sorozatokat rendező Toby Haynes remek érzékkel egyensúlyozott a népszavazás eredményéhez vezető két folyamat bemutatása között: a politikusok kampánystratégái és a nép között. A film legnagyobb értéke, hogy nem feledkezett meg az utóbbiról (ami a politikai thrillerek egyik legnagyobb hibája). Ezekhez köthetőek a Brexit legjobb jelenetei. És mind közül kiemelkedik az, amelyben a fókuszcsoport középkorú, fehér női tagja a maradáspárti kampányvezető brutális érvei hatására összeomlik: „Elegem van abból az érzésből, hogy semmit se érek, hogy semmi sincs! Hogy semmit nem tudok! Hogy egy senki vagyok!”
A Brexit mindössze másfél óra alatt mindent elmond a témájáról. Arról, hogy Cummings jogszabályt sértett a választási törvény be nem tartásával. Hogy a Cambridge Analytica kicsalta az emberekből az adatokat a Facebookon. Hogy a „Távozás” oldal vezetői semmilyen felelősséget nem vállaltak azért, amit beígértek. De azt is megemlítette, hogy milyen egy olyan környéken lakni, ahová a nyolcvanas évek óta nem kopogott be politikus. És hogy milyen egy olyan csoportba tartozni, amelynek egyre jelentéktelenebbek a jogaik a többiekkel szemben. Lehet, hogy azt az embert nem ismertük meg jobban, aki a Brexitet véghez vitte, de az esemény mögött felgyülemlő kortárs folyamatokat sikerrel mutatta be. Ami annak fényében különösen hatalmas eredmény, hogy a kilépés voltaképpen még meg sem történt.
