Fókuszban Kritika

Jelvény és varázspálca – Bright

A Netflix nagy fába vágta a fejszéjét, amikor a korábbi sikerein felbuzdulva egy saját film-franchise megteremtésébe kezdett. A zsarufilmekben gyakorlott David Ayerre bízta a Brightot, amely összemossa a mi világunkat a fantasyvel, mindezt rendőrökkel a főszerepben, akik egy szupererős varázspálcát akarnak megvédeni a sötétség erőitől. Szokatlan ígéret.

Világszerte (Amerikában különösen) átalakulnak a médiafogyasztási szokások, és az utóbbi években ennek legegyértelműbb győztese a Netflix. A streamingszolgáltató egyre-másra hozza ki a közönség és kritikusok által is elismert sorozatokat (elég csak a Stranger Thingsre gondolnunk), de újra és újra belekóstol a filmek világába is (Expedíció), az pedig minden bizonnyal ízlik neki. Ennek a folyamatnak a jelenlegi csúcsa a 90 millió dolláros rekordköltségből készült Bright, amelyről már tudjuk, hogy egy nagyobb franchise nyitódarabjának szánják.

A Bright nemcsak a Netflix portfólióját tekintve ambiciózus, hanem filmként is: az urban fantasy műfaja ritkán landol a képernyőkön. Az alkotás alapígérete tehát az, hogy fogja a jól ismert fantasy-elemeket, és elhelyezi egy a miénkkel hasonlatos, modern világba – varázslények élnek együtt az emberekkel a 21. század városaiban. A Bright tehát rögtön nyakába vett egy nagyon komoly feladatot: fel kellett építenie egy olyan univerzumot, amely azon túl, hogy hihető, világos szabályrendszerrel is működik. A kihívás David Ayer rendezőre és Max Landis forgatókönyvíróra várt.

A film – noha a körítését az említett fantasy adja – a gerincét tekintve zsarufilm, így pedig Ayer jó választásnak ígérkezett, hiszen a zsáneren belül sikeres múltja van (Kiképzés, Az utolsó műszak), ezt pedig igyekezett is kamatoztatni. A két főszereplő, Daryl Ward (Will Smith) és Nick Jakoby (Joel Edgerton) járőrtársak a Los Angeles-i rendőrségen, amiben csak annyi a különös, hogy Jakoby történetesen ork. Amikor rátalálnak egy varázspálcára (ami a leghatalmasabb mágikus tárgy ebben a világban), megkezdődik az őrült fantasy-kavalkád, amely során belekeverednek egy ősi jóslatba is, míg próbálják túlélni a pálcára vadászó csoportok támadásait.

A szokatlan műfaji elegyből a zsarufilmes elemek az erősebbek, ez pedig elidegeníthetetlenül Ayer rutinjának köszönhető;

a Brightban szinte visszaköszönnek a korábbi filmjei. Adott két rendőr, akik egymás ellenpólusait képviselik: esetünkben ez a flegma, de nagyszájú Ward és a bizonyítani vágyó, tettre kész Jakoby. Ők ketten „gettózsaruk”, akik – ahogy Az utolsó műszakban is ábrázolták – nem hivatottak nagy dolgokra, csupán annyi a feladatuk, hogy a gettókban grasszálva féken tartsák a törvényekre fittyet hányó, aljanépnek tekintett embereket. Illetve orkokat, a filmben ugyanis ők képviselik ezt a lecsúszott, bűnözőkből álló réteget. Innen eredeztethető Jakoby motivációja is: jelvényesként akarja megmutatni, hogy több ő az ork sztereotípiáknál, miközben saját népe mindezt árulásként fogja fel. Rezignált társa ellenben egyedül arra vágyik, hogy ne haljon meg az utcán; kettejük különbözősége, majd összecsiszolódása jó alapdinamikát biztosít a filmnek.

A gettóhangulatot jól ábrázolja a Bright, ez a környezet láthatóan Ayer kedvence, és tud is vele bánni. Itt nincsenek tiszta, makulátlan terek, helyette a falakat graffitik borítják, az épületek lepusztultak, a környék lakói bandákba verődve ténferegnek az utcákon.

Olyan világ, ahol az erőszak az úr, mégis sokat ér a tisztesség, ami szintén visszatérő elem Ayernél.

Ám ami a korábbi filmjeiben működik a mexikói vagy afro-amerikai bűnbandákkal, drogkereskedőkkel, itt már kevésbé, ennek pedig a fantasy környezet az egyik legfőbb oka. A film erősen hagyatkozik arra, amit az elején elmond: a tündék a társadalom csúcsa (velük nem sokat találkozunk), az emberek a középréteg, az orkok pedig a gettólakók. Ennél tovább azonban nem megy, ezzel a felszínes kategorizálással intézi el a társadalmi osztályokat, így viszont a rendőrök és az utcák világának találkozása sem ad bónuszt a történethez.

Max Landis forgatókönyve a két forrásként szolgáló műfaj kliséihez nyúl vissza, a rendező pedig érthetően a zsarufilmes részeket tudja kidomborítani. Az egymásra utalt főszereplők zárt csapatot alkotnak a világ ellen, a férfias bajtársiasság majdnem a családi kötelékkel ér fel közöttük, hasonlóan az Öngyilkos osztagban vagy Az utolsó műszakban látottakhoz. Az utóbbira emlékeztet a történet kiindulópontja is: a hétköznapi, jelentéktelen esetekkel foglalkozó zsaruk hirtelen egy, az ő szintjüket messze meghaladó ügybe botlanak, a rövid időintervallum alatt lejátszódó kaland alakulásában pedig gyakran meghatározó szerepe van a véletleneknek.

A fantasy vonalat a látványvilág és a különböző fajok hivatottak képviselni, ám mivel a Bright többnyire a gettóban játszódik, ez nem tud érvényesülni. Ward és Jakoby használaton kívüli raktárakban, szórakozóhelyeken vagy épp egy benzinkút boltjában mérkőznek meg ellenfeleikkel, a szolgálati fegyverük is rendre elsül, a varázsvilágból azonban nem sokat látunk. Noha a fantasy-érzetet nem csak szikrázó bűbájokkal vagy kreatív szörnyekkel lehet ábrázolni, ezt a hangulatot Ayerék mással sem tudták átadni. Viszont – talán épp ezért – a földhözragadt ábrázolást erőteljesen megtöri, ha mégis látunk valami varázslatosat: a történések középpontjában álló pálca például látványosan csöpög a nyers mágiától, ha aktiválják.

Amikor azonban beindul a cselekmény a varázspálca megtalálásával, a film fókuszt téveszt.

Az addig tetten érhető világépítés helyét kapkodó akció veszi át: a rendőrpárost annyiféle frakció üldözi, hogy eligazodni sem lehet rajtuk. A film nem is ad kapaszkodót ehhez – vannak jó tündék, renegát tündék, ember gengszterek, ork bandák, egy ősi varázsrend, ráadásul a háttérben egy Sötét Nagyúr is felemelkedni készül. Egyiken sem időzünk el eléggé, nem kapunk időt arra, hogy megértsük a történések hátterét vagy a csoportok mozgatórugóit. Ezt leginkább a Noomi Rapace által játszott tündefanatikus sínyli meg, akinek egyetlen vérszegény motivációja az ősgonosz visszahozatala, de ez megfelelő felvezetés híján súlytalan fenyegetés.

A világépítésben tehát megbukik a Bright: a szerényen csöpögtetett információk mindössze halovány irányvonalai egy komolyan vehető, lélegző társadalomnak. Emiatt az üzenete is csorbul, hiszen hiába beszél rendőri amoralitásról, előítéletek leküzdéséről vagy a társadalmi rétegek (elfajulással fenyegető) összeütközéseiről,

átérezhető párhuzam hiányában ezek csupán fantasybe csomagolt bölcselkedésnek tűnnek.

Alakítások terén sem mutat kiemelkedőt a Bright: az orkok mogorvák, a tündék szúrósan néznek, a mellékszereplő emberek meg kapzsik, amit kéjes vigyorral támasztanak alá. A főszereplő párosból Edgertont találom hitelesebbnek: az ismeretlenségig elmaszkírozva is több életet vélek felfedezni benne, mint Will Smithben, aki ugyanazt a vagány karaktert alakítja, akit a legtöbb franchise-filmjében (Men in Black, Öngyilkos osztag). Kettejük dinamikája mégis jól működik, amelyet ugyan árnyalnak repetitív dialógusaik, de ha túl érzelgősre fordulna a helyzet, elsütnek egy macsós poént. A film sodró lendületének ez kellően jót tesz, hiszen mikor töménnyé válna az üldözés-verekedés, egy rövid időre a főszereplőkre váltunk, hogy levegőhöz jussunk a következő akciószegmens előtt.

A lezárás (és a számtalan nyitva hagyott kérdés) egyértelművé teszi, hogy jön a folytatás, amely talán egyensúlyba tudja tenni a két keveredő zsánert. Van potenciál a Brightban, remélhetőleg a Netflix specialistái élnek is vele.

Vida László

Vida László

Vida László a Debreceni Egyetem kommunikáció- és médiatudományi szakának újságíró specializációján végzett. Szakterülete a sci-fi, a fantasy, a képregényfilmek és bármi, aminek videojátékokhoz van köze.

FM ‘tekercs Podcast

 

Hirdetés

Hirdetés

Weboldalunkon sütiket használunk.

Ez a weboldal cookie-kat és más követési megoldásokat alkalmaz elemzésekhez, a felhasználói élmény javításához, személyre szabott hirdetésekhez és a hirdetési csalások felderítéséhez. Az Adatvédelmi tájékoztatóban részletesen is megtalálhatóak ezek az információk..