Kortalan és súlytalan akciókomédia (elég kevés akcióval/komédiával): a Volt egyszer egy Venice a kaliforniai életérzésen túl semmit sem csinál különösebben jól.
Ez az első film, amiben Bruce Willist öregként látom. Nem akcióhős középkorúként, őszülő terminátorként (mint a RED és RED 2-ben), hanem csakugyan öregemberként. A sztárkultusz erősen megfakult a millenniumi generáció számára, de ennek azért van súlya a szememben – ez a könnyed film a világ múlására emlékeztet.
Egyébként a Volt egyszer egy Venice kortalan akciólimonádé.
A gördeszkás vén nyomozó két-három lazán összefüggő, pitiáner esetet bogoz ki, miközben több pofont kap, mint amennyit Bud Spencer valaha osztogatott; a háttérben kaliforniai strandok, csuda nők, kókadt pálmafák és szokatlanul szelíd drogdílerek keltik a hangulatot.
Ha Tarantino vagy Ritchie egy fáradtabb pillanatában retrót rendezne, az is progresszívebb lenne. De vannak filmek, amiknek nem kell haladni semmiféle korral.
A Volt egyszer egy Venice amellett, hogy Bruce Willis egyszemélyes bolondozása, a rendező-író Mark és Robert Cullen bemutatkozása is (a testvérpár eddig csak forgatókönyvet írt, főleg televízióra). Amerikában a film kevés moziba került be, leginkább online forgalmazásra szánják. Mindez nem sejtet jókat a minőségre nézvést – de szerencsére szakmailag nincs gond a filmmel. Ami hibádzik benne, az írói felelősség: egyenetlenség, gyenge poénok, hihetetlen fordulatok, a szálak sehonnan tartanak sehová.
És hogy az egészet átlengi valami méla unalom.
Ilyen lehet öregnek lenni: ezt mind láttad már, és egyik jelenet olyan magától értetődően vezet át a másikba, mint egyik hétköznap a másikba. Attól még élvezhető. Pihentető. Nyugis. Üljünk csak ki az óceánpartra, két pofon között jól esik.
Nem mintha a film ne próbálkozna felrázni a ritmust. Csak épp a próbálkozásai erőltetettek (épp mint amikor egy öregember fiatalosan jópofázik). Bruce Willis első nagyobb jelenete egy ötperces tökmeztelen gördeszkázkós menekülésbe torkollik. Szükség volt arra, hogy lássuk a megereszkedett sztár – vagy dublőrje – minden hajlatát, némelyiket premier plánban? Nem. De látjuk, és vele együtt még egynéhány jópofizós próbálkozást („Lew, a zsidó” – most komolyan?) És persze nem segít a jópofizás kellemetlen érzésén a szinkron sem, a maga „basszus”-szintű szépelgéseivel (szerintetek egy kaliforniai magándetektív úgy beszél, hogy „gosh darn it, what a heck of an unpleasantness”? Mert ez lenne az amerikai megfelelője a magyar fordításoknak).
És mégis, minden erőlködésen túl: ezt a filmet úgy átszínezi a fakó-aranysárga kaliforniai életérzés, ahogy Guy Ritchie Blöffjét és Spílerjét a londoni cockney gengszterlét, vagy a Coen fivérek A nagy Lebowskiját a gandzsa-cool. Akárcsak Oliver Stone rokonlelkű (ám mérhetetlenül stílusosabb) Vadállatokjában,
itt is a kaliforniai tengerparti feeling a film lényege,
bármilyen szálak is bonyolódjanak az előtérben.
Ezért jó nézni: egy kis amerikai életérzés, kaliforniai lazaság, optimizmus. A filmnek nem is muszáj értelmesnek lennie hozzá. Bruce Willis elszerencsétlenkedhet egy fura és alulírt szerepben mindaddig, amíg a háttérben pálmafák hajladoznak az óceánparton, és mindent átszínez az okkersárga nap.