Kritika

Coveleski segíts! – I Kill Giants

A Joe Kelly és Ken Niimura képregényén alapuló I Kill Giants egy  megindító fantasy, ahol a főhős a valóság rémségei elől egy szimbolikus fantáziavilágba menekül, egyre távolabb az emberi kapcsolatoktól.

Ha tehetnénk, feltehetőleg Pán Péterhez hasonlóan mindannyian gyerekek maradnánk, legalábbis kitolnánk a gyerekkor időtartamát. A valóság azonban kényszerhelyzetek sorával lökdösi a személyiséget a felnőttkor irányába, ami sok esetben ijesztő, ám szükséges. A folyamatot rendszerint egy fájdalmas, ellentmondásos élmény indítja be, aminek a feldolgozásához a gyermeki érzelemvilágon túl kell lépni.

Ha ez a pont az ideálisnál korábban és fájdalmasabb formában köszönt be, az nagy eséllyel menekülési vágyból és dühből álló ellenállást válthat ki. Az I Kill Giants főszereplőjével pontosan ez történik. A családjában bekövetkező tragikus fordulatok Barbarát (Madison Wolfe) egy sötét tónusú mesevilágba taszítják, ahol óriásoktól kell megvédenie lakóhelyét.

A kislány nyuszifüles fejdíszében rendületlenül kevergeti a szörnycsalogató, fakéreg-gumicukor szérumait vagy amuletteket helyez el az iskola különböző pontjain. Kortársai a potenciális áldozatot látják benne, akin kiélhetik frusztrációjukat, családtagjai különböző, fájdalmasan hétköznapi okokból nem tudnak a kislányra figyelni. Nővére (Imogen Poots) folyamatosan dolgozik, bátyjának épp úgy egyedül kell megküzdenie a helyzettel, mint neki. Nem tudnak osztozni a terhen, pláne, hogy Barbara egyre inkább elutasítja a valóság eseményeit.

A valóság és a vágyak keverékéből álló szimbólumrendszer világos, ám míg a képzeletbeli óriásokkal fel tudja venni a harcot, addig az olyan megfoghatatlan fogalmakkal, mint a betegség és a halál lehetősége, Barbara nem tud mit kezdeni.

Környezete pedig nem tud segíteni, hiába feltűnő jelenség.

A fordulópontot egy új kislány, Sophie (Syney Wade) városba érkezése jelenti, aki megpróbálja megérteni Barbara világát, amivel egyfajta átjárót nyit a két világ között. A néző számára Sophie nézőpontja segít megérteni Barbara viselkedését. Megjelenésével pedig az iskola pszichológusa (Zoe Saldana) is közelebb tud jutni a kislányhoz. A folyamat fájdalmas, az összeütközés a két világ határán történik meg. Az óriásokkal folytatott harcban Coveleski nevű varázskalapácsa – Stephen King Tom Gordon segíts című regényét idéző motívum – csődöt mond, mutatva, hogy ezt a harcot nem nyerheti meg. Továbblépni is csak a személyiségfejlődés révén tud.

A fantasyelemek ellenére a film egy nagyon is reális, pszichológiai alapokon nyugvó történetet mond el a félelemről és a veszteségről. Az I Kill Giants tulajdonképpen a 2016-os Szólít a szörny ikerfilmje, ahol a főszereplők ugyanazzal a problémával küzdenek meg, nagyon hasonló módon. A két film üzenete is pontosan ugyanaz:

Barbara megküzd a szörnyekkel, nincs választása, a feldolgozás útjára lép, egy hatalmas, szomorú, ám szükséges lépéssel kerül közelebb a felnőttkorhoz.

Mindazok számára, akik látták a Szólít a szörnyet, ez a film nem fog túl sok újdonsággal szolgálni. Pláne, hogy két egymást követő évben kerültek a mozik vetítési listájára. Az összevetésnél pedig az I Kill Giants marad alul, nem tud túllépni az elődön. A Szólít a szörny ezt a történetet bátrabban és mélyebbre ásva mondja el.

Mlinárik Mariann

Mlinárik Mariann az ELTE-n szerzett MA diplomát filmelmélet és filmtörténet, illetve történelem szakokon. Érdekli a streaming platformok világa. Szívesen készít interjúkat. Szabadidejében fotózik, néhány képe az oldalon is látható. Imádja, ha beleköttök az írásaiba! mlinarikmariann@filmtekercs.hu

Podcast

Hirdetés

Hirdetés