Kritika

Túl harsányra sikeredett – Búcsúpohár

Havas téli napon egy amerikai család egy kisvárosba tart, hogy elhunyt hozzátartozójuktól lélekben elbúcsúzzanak és a még megmaradt tárgyait magukhoz vegyék. A Búcsúpohár című film ennek a hosszú utazásnak és a megérkezésnek a története, egy nagyon különös csavarral a végén.

A Búcsúpohár című film egy öttagú család utazástörténete – egyben lélekutazása. Egyetlen nap eseményei játszódnak le kora reggeltől, amikor is Amerika különböző sarkából összegyűlve az idős apa (Edward Asner) és három felnőtt gyermeke (Cynthia Nixon, Melissa Leo, Denis O’Hare) két autóval nekivág a Missouri állambéli Columbiának, hogy a legfiatalabb nővér, Colleen (Anna Paquin) hagyatékát magukhoz vegyék. Útközben csatlakozik hozzájuk a volt férj (Rhys Ifans) is, így szelik át fél Amerikát.

Ha nem derülne ki mindjárt a film elején, hogy mi járatban vannak, azt is gondolhatnánk, hogy egy vidám családi kiruccanás részeseivé váltunk, főleg, hogy az egyik nővér nevetve még ki is jelenti: „élvezzük a kirándulást”. Pedig – ahogy a beszélgetéseikből lassan kibomlik az út során – egy igazán gyászos esemény hívta életre ezt a családi utazást.

A családtagok autóikban és útszéli kávéházakban folytatott beszélgetései jórészt Colleen felfoghatatlan halála körül forognak, ám ezen közben a családi mozaik is némiképp összeáll, melynek a halott lány csak egy darabjául szolgál. Colleenra mindenki másként emlékezik, az apja gyerekként, nővérei és bátyja testvérként, volt férje feleségként, végül valamennyien egy eldugott amerikai városban magányosan élő nőként. Ám minden emléktöredék, minden rég elfeledett, s most életre csiholt beszélgetés felidézése egy irányba mutat: kitalálni,

milyen körülmények vezettek a lány váratlan és megmagyarázhatatlan halálához?

A kollektív emlékezés megidézése mellett még egy másik kérdés is felvetődik az út során, mégpedig Colleen halálának megítélése. A család tagjai erről is különbözőképpen vélekednek, s ezt a lehetőséget a hatóság fel is kínálta számukra azzal, hogy a halál okaként hivatalosan „véletlen túladagolást” jegyzett be, ami egy hátrahagyott búcsúlevelet tekintve azért elég különös. E tekintetben a vita akörül forog, mi a fontosabb a család számára: a „véletlen” felkínálta megnyugvás, avagy a sebfeltépő igazság kiderítése a lány halálának valódi okáról?

A rendező, Stephen Moyer filmjében e közös téli utazással annak ered nyomába, hogy a családtagok felidézte emlékek összessége képes-e számukra egy koherens képet adni a lány életéről és végső tettének okáról, avagy Colleen valamennyi szerette számára most már örökre más emlékként marad meg?

A családi puzzle-emlékdarabkák azonban nehezen illeszkednek össze, s valójában nem rajzolódik ki egy egységes kép Colleenról. Mivel tiszta emlék nem létezik, hiszen mindig az aktuális érzéseinkhez és hangulatainkhoz kapcsolódva szelektálódnak, formálódnak és mintázódnak az emlékképeink, s eképpen is idéződnek fel, nem csoda hát, ha Colleen életéről és halálának végső okáról mást gondol az apja, a testvérei, de leginkább mást a férje.

A Búcsúpohárból egy jól átgondolt forgatókönyvvel igazán remek filmet lehetett volna készíteni, miként a filmtörténet is számos kitűnő példával szolgál az emlékképekből konstruált történetekből. Stephen Moyer filmje azonban túl sekélyes ahhoz, hogy izgalmas dinamikai formációvá álljon össze ez a családi tragédia. A családtagok karakterei kidolgozatlanok, alig tudunk meg róluk valamit, s hiába villannak be sorra jelenetek Colleen és a férje közös életéből, vagy a lány testvéreivel és az apjával együtt megélt életeseményeiből, ezek ellenére szilánkos, fragmentált marad a történet. A film egészéből hiányzik a megélt emberi érzelmek mélysége, így az útszéli kávéházakban és a halott lány lakásában való beszélgetések és visszaemlékezések is mindvégig a közhely szintjén mozognak csupán.

Az érzelmi mélység hiányát csak felerősíti a film szerkezeti egyenetlensége és ritmustalansága.

A rendező a közös utazás szereplőinek szervezéstechnikai megbeszéléseivel untatja hosszan a nézőt, emellett elnyúlt, üres kávéházi fecsegések elszenvedői vagyunk, ennek legrosszabb példájaként egy alkalommal az öttagú család tételszerű kávéházi rendelését kell hosszú perceken át végigasszisztálnunk.

A Búcsúpohár című film eredeti címe The Parting Glass, ami egy több százéves skót dalra utal. Eszerint a baráti összejövetelek végén a skótok eléneklik ezt a tradicionális dalt, annak kifejezéseként, hogy közeleg ugyan az együttlétük vége, de a közös pillanatokra vidáman gondolnak vissza. A búcsúpoharat a filmben is kiürítik az est végén, nagy családi mesélések és vidámkodások közepette. Azt a Halloween kapcsán is tudjuk, hogy az amerikaiak – meg persze a világ egyéb tájain is – kicsit másként viszonyulnak a halál gondolatához, mint mi Kelet-Európában. De ennek a családi összejövetelnek a valós okát tekintve, az az önfeledt harsányság és viháncolás, amit az utolsó jelenetben – de végső soron az egész utazás alatt – a Búcsúpohárban láthatunk ettől az amerikai családtól, indokolatlan, és már-már zavarbaejtő. Valószínűleg így érezhet a volt férj is, aki így elnézve halott felesége családját, keserűen jegyzi meg:

„mint egy banda, olyanok vagytok”.

A film végén derül csak fény Colleen halálának kétségkívül legkülönösebb momentumára, a hátrahagyott búcsúlevelére –, ami egyben annak is bizonyítékául szolgál, Stephen Moyer milyen izgalmas filmet készíthetett volna a Búcsúpohárból. Azt nem tudjuk meg, e búcsúüzenet mit tartalmaz, de a levél rendkívül különös címzettje a legcsavarosabb fordulata a filmnek, így hát nem csoda, hogy nagy megdöbbenést vált ki a családban. És ha valamiért, hát ezért a fordulatért érdemes megnézni a filmet. Érdekes tanulságul szolgálhat a családról való nézeteinkhez.

 

A film az HBO GO platformján elérhető.

Avatar

Argejó Éva

Argejó Éva szociológiát és filozófiát tanult az ELTE-n, a Magyar Televízió kulturális műsorának (Múzsa) szerkesztője volt, jelenleg az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárának munkatársa. Specializációja a társadalmi dráma, a sci-fi, a fantasy és a thriller.

Podcast

Hirdetés

Hirdetés

VlogTekercs

A szuperhősök már ezerszer megmentették a világot a moziban. Mi a helyzet a tévével?

A VLOGtekercs ebben a hónapban a képregényadaptációk közül azokkal foglalkozik, amik nem a mozit célozzák. A tévében és a streaming-szolgáltatókon sorra érkeznek azok a képregényfeldolgozások amik valamilyen módon különlegesek, ráadásul nem csak saját kategóriájukban. A szuperhősök már meghódították a teljes popkultúrát, beleértve a kiképernyőt is, most megmutatjuk, hogyan!

Műsorvezető: Németh Míra

Szöveg: Vida László

Vágó: Nagy Tibor

Főcím: Gyenes Dániel

Projektvezető: Nagy Tibor

Producer: Molnár Kata Orsolya