Minden DC rajongó, mint a Messiást, úgy várta David Ayer Öngyilkos osztagát. Sajnos a nagyreményű mű a remek karakterek és a stúdió oly’ erős univerzumépítési vágya ellenére sem tudott kitörni a Marvel képregényfilmek árnyékából: a Suicide Squad gyenge kis buddy movie lett némi akcióval fűszerezve.
A DC a nézhető Az acélember és látványban erős, de gondolatiságban igencsak gyenge lábakon álló Batman Superman ellen – Az igazság hajnala után beígérte a nagy durranást: bejelentette, hogy filmre viszi az univerzum legnagyobb gonoszaiból álló Suicide Squad, azaz az Öngyilkos osztag történetét. A csapat a képregénylapokon 1959-ben jelent meg először, hogy aztán megszámlálhatatlanul sok bűnözőt és pszichopatát állítson a jó ügy szolgálatába. A csapat igencsak népszerű, így nem csoda, hogy megjelent a Szuperhősök Ligája aminációs szériában, a Smallville-ben és A zöld íjászban egyaránt – a szélesvásznú változat így csak idő kérdése volt.
Hát eljött ez az idő is, bár ne jött volna el! A sok sikeres filmet maga mögött tudó David Ayer kezében úgy hittük, biztos kezekben van a projekt – sajnos azonban a képregényfilmek terén még járatlan rendező-forgatókönyvíró a saját maga által kitaposott ösvényen haladt tovább: olyan filmek után, mint a Kiképzés, a Halálos iramban, az Utolsó műszak vagy a Harag, Ayer nem tudott stílust váltani és sokkal inkább buddy – még ha nem is csak két tagú a csapat – filmet írt, mintsem képregény adaptációt.
A karakterek előzetes bemutatkozása jól is sikerült, de sajnos a filmre már nem maradt meg a lendületük: amíg a trailerben Joker (Jared Leto) elvetemültebbnek hatott, mint ahogy valaha korábban láttuk, a filmben már csak romantikus őrültként tetszeleg. Nem elég kemény legény Deadshot sem (Will Smith egyébként megbízható alakítása): ha nem tudnánk, mennyi minden van a számláján, azt hihetnénk, igazi héroszról van szó. Az egyetlen valóban imádnivaló karakter Harley Quinné (Margot Robbie): pimaszságával, szőkeségével rögtön leveszi a nézőt a lábáról – úgy képes szerethetővé válni, hogy közben nem hazudtolja meg önmagát. A többiekről – annyira jellegtelenek – nem is érdemes szót ejteni, az egész csapatot megenné reggelire néhány S.H.I.E.L.D. ügynök, a Bosszúállókra nem is lenne szükség. Nem is lenne baj, ha megritkítanák őket – Ayer szemmel láthatóan túl sok karaktert mozgat ahhoz, hogy érdemben tudjon róluk beszélni.
„…az előzetes ígérte lázadás helyett újabb kliséket kapunk…”
Hogy felszínesek, az egy dolog – de sajnos közel sem olyan tökösek, mint vártuk. Hogy miért puhultak el így ezek az elvileg velejéig romlott antihősök? Csak a korhatár besorolást tudom ezért okolni. Ezek bizony udvariasan nem káromkodnak, és bár aprítják a népet, azt is rendkívül visszafogottan teszik – a gond csak az, hogy pont azzal csábított minket a stúdió, hogy végre gyerekjátékok helyét igazi felnőtt, éjsötét móka veszi át. Hát ez bizony elmaradt – az előzetes ígérte lázadás helyett újabb kliséket kapunk, a film végére pedig a naptárszagú életbölcsességek is megérkeznek.
Persze elnézném én még ezt is, ha a sztori a helyén lenne. Sajnos azonban a történet maga minden korábbi hibánál rosszabb – egyszerűen botrányosan sikerült a könyv. Ayer művére mint A piszkos tizenkettő képregényes verziója hivatkozott – hát igencsak nagyzolásnak tűnik ez a hasonlat. Régen láttam ennyire szedett-vedett kis mesét: sose tudjuk meg, Amanda Waller (Viola Davis szintén megbízható alakítása) miért érezte úgy, hogy neki pont egy ilyet csapat kell, hogy ki mit miért tesz, totál rejtély, ahogy az is, hogy a főgonosz (akit egyébként tulajdonképpen maga Waller szabadít rá a városra) mit és miért épít tulajdonképpen – csak néhány a megválaszolatlan kérdések közül. Az pedig az amatörizmus csúcsa, ahogy egyfajta modernkori enumerációként egyesével elmesélik az egyes szereplők előtörténetét ahelyett, hogy szépen beledolgoznák a filmbe.
Persze, mielőtt azt sejtetném, a film közel sem nézhetetlen – csak éppen semmi újat, semmi váratlant, semmi izgalmasat nem hoz. Közhelyesek a fordulatok, tisztes iparosmunka az akció. A már említett korrekt alakításokat hozó színészeken túl a slágeres filmzenéért felelős Steven Price vállát veregetném még meg. Ja és jár a piros pont a a filmben is végigvonuló neongraffitikért felelős csapatnak is.
De azért fáj a szívem. Ez lehetett volna… Hagyjuk is…
