A Cannes-i fesztivál hivatalos programjában debütáló Saul fiát a második napon mutatták be a fesztiválon a sajtónak, majd pénteken a díszvetítésen a többi látogatónak. Nemes Jeles László első nagyjátékfilmje komoly sikert aratott már az eddigi visszajelzések alapján is.
A történet 1944 októberében zajlik az auschwitz-birkenaui megsemmisítőtáborban, az időpont azért lényeges, mert tudható, hogy már közelednek a szovjet csapatok. Saul (Röhrig Géza) a Sonderkommando tagja, ahová olyanok kerültek, akik elég erősek voltak a munkára. Ők felelősek a gázkamrákba hajtott zsidók holttesteinek elhordásáért vagy az elhunytak holmijainak átkutatásáért. Egyszer egy kisfiú nem hal meg rögtön a gázkamrában, és a jelenlévő Sonderkommando tagok füle hallatára hívják az orvost, hogy boncolja föl, hogy kiderüljön, miért. Saul azonban saját fiát véli felismerni benne, és eldönti, hogy – az emberség megőrzésének egy sajátságos kapaszkodójaként – tisztességesen eltemetteti a gyermeket egy rabbival. Eközben a Sonderkommando lázadást készít elő, melyben rá is számítanak.
A Saul fia megrázó, de másképp megrázó, mint az eddig látott holokauszt-filmek, minden bizonnyal az új szemszög miatt, hiszen Nemes László a Sonderkommando tevékenységén keresztül ábrázolja a haláltábort. A rendező Tarr Béla A londoni férfi című filmjének forgatása alatt – aminek megszületésében rendezőasszisztensként működött közre – talált rá egy könyvre a Sonderkommando tagjainak feljegyzéseivel, melyeket a foglyok a lázadás előtt írtak, majd elrejtettek, és csak évekkel később került napvilágra. Az ihlet megszületését egy alapos előkészítési fázis követte. A rendező és társforgatókönyvírója, Clara Royer más visszaemlékezéseket is elolvasott, valamint történészek munkáira és Claude Lanzmann dokumentumfilmjére, a Shoah-ra is támaszkodott. A kivitelezés pedig egy feszes tempójú, jól felépített karaktereket mozgató filmet eredményezett: még a pár percre látott szovjet foglyok vagy a görög rabbi alakja is precízen kirajzolódik, a Sault körülvevő szereplők pedig – mint például Ábrahám (Molnár Levente) – teljesen komplex figurák, jellemük, motivációik hihetőek.
Hogy milyen főszereplőt választ a rendező, nagyban eldöntheti a film sorsát: Röhrig Géza jó választás volt. Az arcáról olvassuk le a filmet, azt a lélektani állapotot, amikor már kétségbeesni sem lehet, majd az egyre inkább erősödő elszántságot. Mert nem lehet mit tenni, de valamit mégis kell tenni, és Saul végre talál egy célt, értelmet az értelmetlen borzalomban. A rendező pedig csak teszi fel a kérdéseket: hogyan nézzünk szembe az életünk értelmetlenségével, hogy ártatlan emberek halálában segédkezünk, és magunk is halálra vagyunk ítélve? Mennyire marad ép az ember elméje, az maradhat-e? Mit áldozhat fel az ember, ha megtalált magának egy célt?
A holokauszt elképesztően nehezen bemutatható, felfogható eseményeit már számos film a retinánkba égette. Joggal merülhetett fel mindenkiben, lehet-e még újat mondani a témában? És lehet! Anélkül hogy bármit elárulnék, kiemelném, hogy egyrészt a fiú származásával kapcsolatban merülnek fel bizonytalanságok, másrészt Saul kötődése sem olyan egyszerű, mint ahogy elsőre tűnhet, és sokkal bonyolultabb lelki folyamatokat sejtet.
A film első snittje teljesen homályos, majd hirtelen felbukkan Saul – mint korábban a Türelem című kisfilmben. A mélységélesség elhagyása valódi találmány, igen erős látványban is, mert nem ehhez szokott a néző, és azáltal is, hogy rögtön többletjelentéssel telítődik. Eltűnik a külvilág biztos képe, mert minden bizonytalan. Csak a főhős éles, ugyanakkor néha még az sem, akivel beszél. A film mostanában ritkaságnak számító 4:3-as képaránya is izgalmas megoldás: a sok kézi kamerás felvétellel egyetemben Saul szemszögét erősíti fel. Az ember alapvetően nem „szélesvásznon” látja a világot, így a képaránnyal a moziélmény is változik: érezni, hogy nem egy látványos szuperprodukcióban vagyunk, hanem sokkal közelebb valami megfoghatatlanhoz.
És egyelőre megfoghatatlan a Saul fia Cannes-i sorsa is. Sok optimista jóslat kering a film körül, hogy minek a várományosa, meglátjuk. Gus Van Sant filmjét állítólag kifütyülték, Nanni Morettié nagyon kaotikus, a görög The Lobsterről nagyon jókat mondanak, és ott van még Sorrentino filmje. Ha nem kap semmit, egy akkor is biztos. Jól sikerült. Talán meg is van a legközelebbi magyar Oscar-jelölés?
