Kritika

Már megint minden a gerillarendezőről szól – Három nő

3 Faces

Észbontóan nehéz megítélni Dzsafar Panahi azon filmjeit, amelyek letartóztatása után készültek: a meghurcolt rendező gerillamártírként agyonnyomja mindegyiket. Nincs ez másképp a Cannes-ban a legjobb forgatókönyv díját elnyerő Három nő esetében sem.

Dzsafar Panahit (angolul Jafar Panahi) a 2008-as ún. Zöld forradalom eltiprásának idején tartóztatták le mint felbujtó, rendszerellenes alkotót. Az ítélet keretében 20 évre eltiltották a rendezéstől. Ennek ellenére már 2011-ben jelentkezett egy meta-dokumentumfilmmel, amelyet stílusosan így nevezett el: Ez nem egy film. Az egészet a telefonjával rögzítette házi őrizete alatt, majd egy szülinapi tortába rejtett pendrive-on csempészték ki Cannes-ba. Az inkább naplóként funkcionáló, de számos szimbólummal tarkított doku hatalmasat ment, számos fórumon jelölték vagy ismerték el a legjobbnak. Aztán szinte az egész megismétlődött a Closed Curtainnél és a Taxi Teheránnál, annyi különbséggel, hogy ezeket nem Cannes-ban, hanem Berlinben vetítették először, ahol az utóbbi el is nyerte a fesztivál fődíját.

És most itt a legújabb munkája, a Három nő, amit ugyanúgy tilalom alatt készített, és ugyanúgy nem kísérhette el a fesztiválra, mint a korábbi alkotásait. Idén ráadásul versenybe szállt a másik elismert perzsa rendezővel, Aszgar Farhadival, aki vele ellentétben forgathat, noha két Oscar-díjas filmje (Nader és Simin – Egy elválás története, Az ügyfél) komoly társadalomkritikát fogalmaz meg napjaink Iránjával szemben. Mint ahogy az utóbbi kritikájában írtam: „míg Panahi egyfajta mozgalmár, aki a hatalom ellen küzd, addig Farhadi elfogadja a rendszert, és a benne élők hétköznapi nehézségeire koncentrál.

Panahi a Három nőben már egészen távolra jut attól, hogy kizárólag saját magáról, a saját sorsáról értekezzen, de még mindig ott van, szinte minden jelenetben jelen van, nem egy általa játszott fiktív karakterként, hanem önmagaként.

A film műfaja ezért is dokufikció: keveredik a valóság és képzelet. Nem dokumentarista szociodráma, de nem is dokumentumfilm, van forgatókönyve, története, íve. A műfaji határok elmosódnak, de középen ott áll Panahi, aki erre folyamatosan emlékeztet.

Pedig remekül indul: egy fiatal színésznő felveszi a saját öngyilkosságát telefonjával, és elküldi példaképének, egy már befutott iráni színésznőnek. Aki aztán Panahival útnak indul a lány otthonába, egy kis északi faluba, hogy kiderítse, valóban megtörtént-e az öngyilkosság, és ha igen, mekkora az ő felelőssége. A faluban aztán sokféle figurával találkoznak, köztük a lány barátnőjével, és a különböző beszélgetésekből az iráni falusi társadalom képe is felrajzolódik.

3 Faces

Az alapszituáció kiváló, és lenyűgöző volt látni és érezni a cannes-i világpremier során, hogy mennyire könnyen tud rezonálni ezzel a világ minden tájáról érkezett közönség. A magyar megfelelője például a Portugál, legalábbis engem arra emlékeztet. A hasonlóság leginkább a megközelítésben volt érezhető: Panahi szeretettel, de közben kellő iróniával viszonyul a falu lakóihoz. Nem ítél el senkit, de közben azt sem állítja, hogy minden úgy jó, ahogy van. A Három nő legjobb pillanatai azok, ahol a helyiek beszélnek, rákérdeznek arra, ami a végtelen sok szűrőn keresztül eljut hozzájuk a világról.

Sajnos azonban a frappáns epizódszereplők csupán a történet mellékszálaiban jelennek meg, a fő vonal továbbra is a művészi szabadság, az iráni kortárs kultúra elnyomásának kérdésköre. Panahi valószínűleg nagyon kedves ember még meghurcolása ellenére is, nem lett keserű, nem savanyodott meg, ezért különösen nehéz rá rosszat mondani. Pedig muszáj kimondanom: ki kellett volna hagynia magát a történetből. Így már megint inkább róla szólt minden, és nem arról a három nőről, aki a címben szerepel. Hiába a kiváló téma, a remek társadalomábrázolás, az egész ugyanúgy didaktikus, mint a zárójelenet Spike Lee új filmjében, a Csuklyások. És van rá ellenpélda is: Farhadi Az ügyfélben beszélt erről is, a kultúra szabadságáról, de közben az egész több, rétegzettebb, árnyaltabb volt. Pont olyan, amilyen a Három nő lehetett volna.

Tóth Nándor Tamás

Tóth Nándor Tamás külpolitikai és kulturális újságíró volt. A kettő metszetéből alakult ki filmes specializációja: a politikai témájú és a társadalmi változásokat feldolgozó filmek, valamint a Mediterrán-térség, Németország és Latin-Amerika filmművészete. A Filmtekercs Egyesület pénzügyi vezetője. tothnandor@filmtekercs.hu