Kritika

Minden gengsztervégzet nehéz – Capone

A szervezett bűnözés királya, Al Capone szánnivaló roncsként jelenik meg Josh Trank új filmjében – ami fél évvel lekéste a gengsztermítosz dekonstrukcióját.

Josh Trank nem túl szerencsés ember. A 2012-es Az erő krónikájával Hollywood új ígéretes tehetségeként debütáló rendező következő lépésként elkészítette minden idők egyik legjobban utált és legnagyobbat bukó képregényfilmjét. A 2015-ös Fantasztikus Négyestől Trank már a bemutatója idején elhatárolódott, új filmje apropóján pedig több interjúban ecsetelte hosszasan, hogyan vette ki kezéből a stúdió a produkciót, ami a mozikba kerülés idején már távolról sem tükrözte az eredeti elképzeléseit. Pár év elteltével most visszatért egy ízig-vérig szerzői filmmel, ám ezúttal az időzítéssel járt rosszul.

A minden idők legnagyobb gengszterének utolsó évét bemutató Capone fél éve még akár merész vállalás is lehetett volna, de Martin Scorsese Az írje után csak utógondolatnak elég.

Al Capone elválaszthatatlan a gengszterfilm műfajától, ami nagyjából egy időben született a szesztilalomból nagy hasznot húzó chicagói bűnvezér uralkodásával. Személye megannyi ikonikus filmes gengszter megihletője lett, és nemcsak inspirációs forrásként jelent meg: életének különböző szakaszairól is készült már jó pár alkotás. Capone felemelkedése és bukása tökéletes filmes alapanyag, ám Tranket nem a karizmatikus és félelmetes maffiózó érdekelte, hanem az emberi roncs, ami élete utolsó évére maradt belőle.

Capone fiatalon kapta el a szifiliszt egy bordélyházban, amit nem volt hajlandó kezelni, így mikor adócsalással sikerült lecsukni a ’30-as évek elején, a fizikai és mentális állapota drasztikus romlásba kezdett. A negyvenes évei végén egészségügyi okokból engedték ki (a kiszabott 11 helyett) 8 év után, de ekkorra Capone már a saját testének és a szifilisz által szétroncsolt agyának rabja volt.

Így találkozunk az agyonmaszkírozott Tom Hardy által alakított Caponéval: zavaros tekintetű, legyengült, paranoiás haldoklóként, akinek már a bélmozgása felett sincs hatalma.

Hardy ezzel a szereppel végképp Nicolas Cage-i magasságokba emelkedett a színészi döntéseit illetően. Az Oscar-jelölt színész többször bizonyította már tehetségét, ugyanakkor képes olyan alakításokat nyújtani, amiket nem igazán lehet hova tenni (lásd: Venom). Egyrészt röhejes, ahogy két kiló smink mögött, bevérzett szemmel és erőltetett olasz akcentussal morog és ordibál, másrészt mégis fel-fel csillan némi mélység az alakításában: lehet látni a szemében a félelmet és a kiszolgáltatottságot, a hol küzdő, hol mindent elengedő embert. Egyszerre karikatúraszerű és tragikus jelenség, ripacs és színészzseni.

Capone élete utolsó hónapjait a floridai villájában töltötte, cseppet sem királyi körülmények között. Otthonából napról napra szállították el a lefoglalt szobrokat és egyéb értéktárgyakat, de ő nem ezzel foglalkozott, hanem a paranoid hallucinációival. Trank rendezésében ez a paranoia egyfajta purgatórium, amiben Capone tengődik a teljes elkárhozás előtt. Az egykori bűnvezér hasonlóan haldoklik, mint Isak Borg professzor Ingmar Bergman A nap végéjében:

a jelen és a múlt képei szürreális jelenetekben mosódnak össze, ahogy Capone egyre jobban elveszíti kapcsolatát a valósággal és akarva-akaratlanul számot vet az életével.

A gengszterfilmeket gyakran éri az a vád, hogy dicsőítik antihőseik életmódját: persze a főszereplő az esetek nagy többségében elbukik, de a szervezett bűnözéssel járó fényűzés és hatalom sokszor kifejezetten vonzó színben tűnnek fel. Capone életét is lehet egyszerre elítélni és irigyelni, ám Trank rendezésében csak egy tükörkép formájában tűnik fel a régi pompa. Annyira nyíltan rombolja a gengsztermítoszt, hogy amikor egy majdnem halálos szívroham előtt lényegében lepörög Capone előtt az élete, azok az elemek, amik a hagyományos filmekben a bűnözés vonzerejét jelentik (bulizás, nőzés, az ellenséggel való leszámolás, stb.) horrorisztikusan, egyfajta pokolként jelennek meg.

A Capone házát lehallgató FBI-osokhoz hasonlóan a nézők is feleslegesen várnának erőszakos leszámolásokat, nagy pénzcseréket vagy agyafúrt átveréseket a filmtől – az egyetlen lövöldözés is felnőtt pelenkában történik. Capone bűnvezér volta leginkább a róla szóló rádiójátékokban idéződik csak fel, melyeket a szivart idővel répára váltó férfi már nem is tud felfogni. Az aranykornak rég vége.

A Capone siker is, meg nem is a filmet író, rendező és vágó Trank számára.

Fellelhető benne a markáns rendezői kézjegy, és azzal, hogy Trank ennyire nem nézőbarát témát választott, a stúdiófilmezés vesztese helyett mostantól lázadó szerzői filmesként tűnhet fel, aki szembemegy az elvárásokkal. Csakhogy a nézői elvárásokkal való szembemenésből következik, hogy a Caponét nem túl élvezetes nézni. Pontosan félidőig működik, mikor a szívroham előtti hallucinációval megtörténik a csúcspont. Ezután a főhős kínlódása egyre nagyobb érdektelenségbe süllyed. Elveszti erejét a mítoszrombolás, és Caponéért még akkor sem akar jönni a kaszás, amikor Trank már semmit nem tud mondani a gengszterek végzetéről.

Apropó gengszterek végzete: pár hónapja megannyi szalagcím hirdette, hogy kész, vége, többé nem lehet gengszterfilmet csinálni, mert Martin Scorsese három és fél órás eposza már mindent elmondott a műfajról, amit tudni kell, és egyben búcsút is vett tőle. Az ír jóval hatásosabb dekonstrukció Trank filmjénél, továbbá mélyrehatóbban és tragikusabban tárja elénk a gengszterélet lélekölő erejét és cseppet sem fényűző végét. (Igazi pech az időzítés, mivel a Capone már két éve leforgott.) Az vitatható, hogy érdemes-e még gengszterfilmet csinálni, de Trank határozottan nem járt jól azzal, hogy témájában ennyire hasonló filmmel állt elő a műfaj nagymestere után fél évvel. A Capone dramaturgiai gyengeségei és túlnyújtottsága egy Az ír nélküli világban is probléma lenne, de talán a szándékot jobban értékelnénk.

Avatar

Rácz Viktória

Rácz Viktória a Zsigmond Király Egyetem kommunikáció és médiatudomány szakán végzett 2017-ben és az ELTE filmtudomány mesterszakán diplomázott 2019-ben. Jelenleg több portálra és nyomtatott újságba is ír kritikákat. A midcult elkötelezett híve, szereti a szatirikus hangvételű alkotásokat, a dialógusközpontú filmeket és Taika Waititit.

Podcast

Hirdetés

Hirdetés

VlogTekercs

A szuperhősök már ezerszer megmentették a világot a moziban. Mi a helyzet a tévével?

A VLOGtekercs ebben a hónapban a képregényadaptációk közül azokkal foglalkozik, amik nem a mozit célozzák. A tévében és a streaming-szolgáltatókon sorra érkeznek azok a képregényfeldolgozások amik valamilyen módon különlegesek, ráadásul nem csak saját kategóriájukban. A szuperhősök már meghódították a teljes popkultúrát, beleértve a kiképernyőt is, most megmutatjuk, hogyan!

Műsorvezető: Németh Míra

Szöveg: Vida László

Vágó: Nagy Tibor

Főcím: Gyenes Dániel

Projektvezető: Nagy Tibor

Producer: Molnár Kata Orsolya