A Caravaggio árnyéka a zseniális festő, kora botrányhősének utolsó tíz évét eleveníti meg egy történelmi krimibe ágyazott izgalmas nyomozás keretében.
Talán nem véletlen, hogy nem a dolgozószobájában öltönyben festegető Magritte-ról készült immáron a második film, hanem a maga korának botrányhőséről, Caravaggióról, akinek élete egybeforrott a 17. század lázas időszakával. Ám Derek Jarman Caravaggio (1986) című filmjének állóképekbe merevített művészi látomásai helyett Michele Placido most igazi hús-vér embert, egy lázadó szellemű, biszexuális, és még szodómiával is megvádolt festőzsenit állít filmje középpontjába. Caravaggio (Riccardo Scamarcio) életének utolsó tíz évét követi a történelmi dráma, amikor is egy végzetes verekedést követően Ranuccio Tommasoni meggyilkolása miatt menekülnie kellett Rómából, és 1610-ben máig tisztázatlan körülmények között bekövetkezett haláláig Nápolyban, Máltán és Szicílián alkotott.
Michele Placido filmjének fókuszában a művész hatalomhoz való viszonyának örök problémája áll, hiszen Caravaggio botrányos, kötekedő természete mellett képeinek provokatív témája is felkeltette a Vatikán figyelmét. Miután megismerkedett Francesco Del Monte bíborossal (Michele Placido), Róma vezető műértőjével, az addig nyomorban élő festő a bíboros palotájában lakott, és neki, valamint gazdag és meleg művészetkedvelő baráti köre számára több intim hangulatú, homoerotikus képet festett. Olyan vérzivataros korban, melyben Giordano Bruno máglyára hurcolásának is tanúi lehetünk a filmben, nem kétséges, hogy Caravaggio élete veszélyben forgott. S a rendező miként is tudta volna érzékletesebben ábrázolni a művész és az egyházi hatalom között feszülő konfliktusos viszonyt, minthogy V. Pál pápa az Árnyékra, a vatikáni titkosszolgálat szívós, mindenre elszánt Ombra titkosügynökére (Louis Garrel) bízta annak eldöntését:
érdemel-e a festő pápai feloldozást az elkövetett gyilkosságért?
A sátáni figuraként kísértő Ombra állhatatos nyomozása nyomán történelmi krimivé avanzsált film a titkosügynök nézőpontjából követi nyomon Carravaggio utolsó éveit, valójában ő az igazi főszereplő. A film szerkezete is Ombra kegyetlen kínzásoktól sem visszariadó kiterjedt nyomozása köré épül, melynek során kihallgat mindenkit, aki fontos szereppel bírhat a festő életében: riválisokat, barátokat, szeretőket és pártfogókat egyaránt. Caravaggio mellett az ő – Louis Garell által kitűnően megformált – karaktere legalább olyan különleges szereppel bír a filmben, a nyomozás előrehaladtával ugyanis növekvő belső meghasadtság keríti hatalmába, mivel őszinte csodálattal bír a zseni festő képei iránt, miközben a Vatikán konzervatív elveit kell vasszigorral képviselnie.
A festőt árnyékként követő Ombra nyomozása mellett a film másik vezérmotívuma Caravaggio festményeinek keletkezéstörténete, és ezek korabeli fogadtatása, a zseniális művész alkotáslélektanába való bepillantás nagyívű társadalmi tabló felrajzolásával. Bonyolult, bizarr beállítású, szubjektív nézőpontú festményeivel Caravaggio célja a valóság ábrázolása volt. „Azt festek, amit látok” – hangoztatta, s nem azt, és nem úgy, amit a Szentírás tanítása szerint az egyház elvárt tőle. Kiemelkedő mesterségbeli tudással megfestett képei rejtett értelmek képszerű ábrázolásai, ezért is tekintette magát Istennel közvetlen kapcsolatban álló arkangyalnak. Nem csoda hát, ha a reneszánsz idealizált, pátosszal teli, bibliai témájú festményeivel szemben
Caravaggio konvenciókat felrúgó, provokatívan erotikus vonzerőt sugárzó barokk képei a korabeli közvéleményt éppúgy megbotránkoztatták, mint a katolikus egyházat.
A Caravaggio árnyéka nagy érdeme, hogy bemutatja a művész képeiben megjelenő valóság építőköveit. Michele Placido a festő zaklatott, viharos életének ábrázolásával érzékletesen követi nyomon azt a művészi folyamatot, melynek során a szociális érzékenységgel megáldott Caravaggio csavargókkal és prostituáltakkal népesíti be mély lélekábrázolással átszőtt, drámai hatású képeit. Michele D’Attanasio operatőrnek köszönhetően lenyűgöző a film látványvilága, melynek révén a hatalmat birtokló, és a festőnek is időnként védelmet nyújtó dúsgazdag társadalmi réteg pompázatos, ám romlott életébe éppúgy bepillanthatunk, mint az utcán tengődő nincstelen nyomorultak reménytelen világába. A korabeli Itália nyüzsgő várostereinek atmoszférája, pazar, fényűző enteriőrjeinek és nyomortanyáinak valósághű életvilága a film talán legnagyobb erőssége – az operatőr D’Attanasio fényt és árnyékot egyaránt megelevenítő képei mellett Tonino Zera díszlettervező és Carlo Poggioli jelmeztervezők segítségével mintha valóban a 17. század zűrzavaros, sokszínű kavalkádjába csöppennénk vissza.
A vatikáni titkosszolga nyomozására épülő film a festő életének 1600 és 1610 közötti utolsó éveit követi nyomon. A rendező és két forgatókönyvírója, Sandro Petraglia és Fidel Signorile dönthetett volna ugyan a lineáris időszerkezet mellett, vagy akár az időben és térben elkülönülő történéseket párhuzamosan váltakozó idősíkban is megjeleníthették volna. Csodás látványvilágával szemben filmjük gyengesége, hogy az epizódikus cselekményszövést random módon váltakozó idősíkra fűzik fel, s a múlt és jelen idő közötti kiszámíthatatlan váltások zavarossá teszik a történéseket. Másik gyengeségeként róható fel a filmnek, hogy történelmi kriminek túl elnyújtott, s éppen az idősíkok sajátos váltakoztatása miatt az események szálai időnként összekuszálódnak és önismétléssel terheltek.
Michele Placido Caravaggio-filmje mindezen hibái ellenére élvezetes élményt nyújt mindazok számára, akik a festő hányattatott életének bemutatásán túl érdeklődéssel fogadják egy rég letűnt kor igazán látványos felelevenítését. Riccardo Scamarcio hiteles alakítása Caravaggio szerepében pedig olyan különleges élménnyel szolgál, amit kár lenne kihagyni.
A Caravaggio árnyéka július 6-tól látható a mozikban.
