Zombifilmek kliséit ismételgető, mégis erős alkotást dobott össze a Netflix. A Martin Freeman főszereplésével készült Cargo inkább atmoszférája, mint története miatt marad emlékezetes.
Zombiapokalipszis van. Hogy az egész világon-e, vagy csak Ausztráliában, azt nem tudjuk. Meg azt se, hogy miért. De ha megharapnak, előbb-utóbb te is bezombulsz. És így tovább és így tovább. Persze fel lehet ezt is dobni. Például egy gyerekkel, akit meg kell menteni. El kell vinni őt… hova is?
Dramaturgiai bukfencből jut bőven az elsőfilmes Ben Howling és Yolanda Ramke alkotásába, de különös módon olykor ez is hozzátesz a nyomasztó légkörhöz, amit a Cargo áraszt magából. Mert bár önmagában sem túl vidám, hogy egy élőhalottaktól hemzsegő világban kell felnőnie egy kisbabának, a szóbeszéd útján terjedő, csak „talán létező” óvóhelyek felé menetelés különös kilátástalanságot ad a történetnek.
A probléma ott kezdődik, amikor a készítők nem tudják eldönteni, hogy az idő- vagy térdramaturgia eszközével éljenek. Megpendítik hát mindkettőt, hogy aztán végül egyiket se használják következetesen. Mert hiába a „ha eljutunk erre az óvóhelyre, minden jobb lesz” kezdetű örökzöld, ha az óvóhelyről már a film negyedénél kiderül, hogy nem létezik, ráadásul alternatíva se nagyon van helyette. És hiába a „48 órám maradt a megfertőződés után”, ha ez egyszer szűk húsz órát, máskor meg feltűnően hosszan elnyúló két napot jelent. De még a főhős karaktere is kettős: az egyik pillanatban még percek alatt kiszabadul egy olyan zárkából, amiből más napokig sem tudott, a másikban meg már nem emlékszik, hogy épp az előbb lopta el fogvatartója kulcsait, úgyhogy nem kell megpróbálnia egy kővel szétverni a láncait. Többszörösen kilátástalan tehát a bolyongás.
De valahogy ettől lesz az egész nyomasztó és emberi. Nyomasztóan emberi.
Mert Andy (Martin Freeman, A hobbit-filmek Zsákos Bilbója) nem szuperhős, csak egy szerencsétlen apa, aki szeretné biztonságban tudni egyetlen gyermekét a saját halála előtt. Segítője, Thoomi (Simone Landers) sem igazi segítő, csak egy gyerek, aki törzsétől elszakadva a saját feje után megy, és próbál boldogulni családi segítség nélkül. Karaktere mutat ugyan némi hasonlóságot a The Walking Dead Michonne-jával – a sötétbőrű, önálló nő, aki zombikat idomít –, de a világ, ami körülveszi, sokkal inkább emlékeztet Az ember gyermekére, mint az AMC évadot évadra halmozó sikersorozatára.
A tematika is hasonló: megmenteni a kisdedet, aki a jövő záloga lehet egy jövőkép nélküli világban. Csak itt zsúfolt nagyváros helyett ausztrál sivatagban járunk, lövöldöző hatóságok helyett egy igazán rohadék ellenfelet kapunk (Anthony Hayes olyan jól játssza az aljas és gátlástalan túlélő szerepét, hogy meglátva legszívesebben bevernénk a monitort), ködbe vesző csónak helyett pedig, nos…
Dühíthetnének az említett hiányosságok és logikátlanságok, de a Cargo hangulata mindenért kárpótol. Nem a legjobb film, amit zombitémában elkövettek az elmúlt években – a Kiéhezettek egyediségével például egyáltalán nem ér fel –, de a posztapokaliptikus világ kilátástalanságát legalább olyan magas szinten érzékelteti, mint – a szintén gyermekvédelmezésről is szóló – Az út. Hogy olyan népszerű is lesz-e, afelől vannak kétségeim, de egy (nyomasztó) esti programnak mindenképp érdemes betervezni.
