Kritika

Csajok a középkorból – Catherine, a madárka

Lena Dunham neve egybeforrt a csajos és friss vígjátékokkal, filmekkel. Legújabb alkotása, az Amazon Prime-on nézhető Catherine, a madárka (Catherine Called Birdy) szintén csajos és friss – csakhogy ezúttal nem az ezredforduló generációjának problémái állnak középpontban, hanem egy nyolcszáz évvel ezelőtti, középkori világé. Ez pedig nem áll jól neki.

A főszereplő, Birdy problémái (beszédmódja, gondolkodása, viselkedése) ugyanis – egyetlen kivételtől eltekintve – 21. századiak. Ez az egyetlen kivétel pedig a házasság. Az 1200-as években a házasság eszköz volt a vagyonmegőrzésre és -gyarapításra, a dinasztialapításra és persze egészen másképp mentek akkoriban a dolgok a szervezése körül. Ebbe a helyzetbe „pottyan bele” a 21. századi mentalitású kislány, aki első menstruációjával az eladósorba kerülő lányok sorsával szembesül… Persze, nem fűlik a foga ahhoz, hogy apja adósságrendezési kísérleteinek eszköze legyen, és minden módot megragad arra, hogy elkerülje sorsát. Mivel alapvetően egy életvidám, szeleburdi, cserfes kislányról van szó, és mivel a gondolkodása és viselkedése teljes mértékben a mi korunké, könnyen azonosulunk vele, szurkolunk neki – annak ellenére, hogy a film első fele meglehetősen önismétlő. Birdy csapong, repked, és a maga vicces-gyerekes módján próbálja elkerülni a házasságot.

A Catherine, a madárka legnagyobb erénye, hogy minden logikai és történelmi bakugrás dacára erős atmoszférát tud teremteni. Kicsit hasonlót ahhoz, mint amit jó húsz évvel ezelőtt az Amélie csodálatos életében láthattunk. Amellett, hogy egyes filmes fogások, eszközök is hasonlók (például az újonnan feltűnő szereplők bemutatása), arról szól, milyen egy naiv, kedves, életvidám, életszerető lány szemén keresztül nézni a világot, ismerni meg a szerelmet, a felnőttek, a „komoly emberek” világát. De míg Jeunet zseniálisan találta el, meddig mehet el, és egyensúlyozta történetét a hihetőség, a valóság és tündérország határán, Birdy folyton csúnyán beleütközik a realitásba, pofára esik benne, de abszolút nem zavartatva magát, vidáman ugrándozva megy tovább.

Lehet, hogy ez a készítőket nem zavarta, és roppant jól szórakoztak forgatás közben, de a nézőt folyton kizökkenti, mennyire átlátszóan anakronisztikus ez az egész.

Mindemellett az első fele annyira habkönnyű, hogy szinte nincs is. Nincs tartalma, értelme, konextusa, igazából még humora se. Igaz, van lendülete, és vannak nagyon szerethető karakterei (Bella Ramsey zseniális alakítása mellett ki kell emelni a lovaghippi apukát is (Andrew Scott)), de a történet olyan nehezen akar kialakulni, annyira epizodikus, hogy erőfeszítésbe kerül kivárni, amíg végre a második félidőre magára talál a film – legalább annyira, hogy kiderüljön róla, hogy egy tanmese a családról és a felelősségről.

Az ilyen tanmeséknek megvan persze a helye, csak egyszerűen érthetetlen, miért a távoli középkorba került ez a történet. A szülők, az apa által elrendezett érdekházasságok azért nem csak az 1200-as évek Angliájára voltak jellemzők – és mivel a középkor kultúrájából, társadalmából, értékeiből és problémáiból semmi nem jelenik meg a Birdyben a kényszerházasságon kívül, teljesen érthetetlen, hogy miért nem a viktoriánus korban, vagy akár a 20. század elején játszódik. Nyilvánvaló, hogy az érdekházasság problémája fontos, és bizonyos körökben még ma is létező jelenség lehet –

sokkal kevesebb disszonanciával lehetett volna bemutatni egy olyan környezetben, ami közelebb áll a mai korhoz.

Ez egyébként nem Lena Dunham hibája – a Catherine, a madárka ugyanis adaptáció. Karen Cushman 1994-es, Newbery-díjas regénye valószínűleg sokkal színvonalasabb olvasmány, mint amilyen a film – ezt abból gondolom, hogy az, ahogy Birdy saját könyvét írva narrálja a történetét, kifejezetten élvezetes. Ha ezeket a részeket szó szerint emelték át a könyvből, akkor azt érdemes lehet elolvasni. Csakhogy a kilencvenes évek eleje óta sokat fejlődött a világ, és Lena Dunham már ennek a világnak a palettájával színezte át a történetet. Aki szereti őt, annak talán ez sem lesz sok.

Igaz, sokan nem szeretik – nem is éppen a feminizmusa miatt (bár nyilván vannak körök, akiknek ez szúrja a szemét), hanem azért, mert az elmúlt években többször is belefutott olyan botrányokba, amelyekből sűrű bocsánatkérésekkel tudott csak kihátrálni. Ilyen volt például, amikor olyasmi csúszott ki a száján, hogy bárcsak lett volna abortusza, vagy amikor az egyik munkatársát szexuális erőszakkal vádolták, és ő kapásból mentegetni kezdte az elkövetőt. Sokakban tehát az a kép alakult ki róla, hogy ő az a nagyvárosi fehér lány, aki feminizmusa dacára nem túl érzékeny más csoportokra. Hát, úgy látszik, a középkorra sem igazán érzékeny – ezért nem tűnik fel neki, hogy egyetlen elemét ragadta ki az akkori társadalomnak, a többit pedig saját világlátásával pótolta. Így nem csoda, hogy ingatag lábakon áll a filmje…

Mindezek ellenére a Catherine, a madárka cuki. Emellett persze idegesítő, igen, de erre megvan a közönség. Nyilván célzottan a tinikre lőnek vele. És (bár a lánya ellen korábban fizikai erőszakot is alkalmazó, majd megtáltosodva párbajozó apa részéről kicsit erőltetetten) a szívmelengető, könnyfakasztó családi egymásra találás sem marad el Birdy szépen felépített jellemfejlődése végén. Ez pedig minden apa és kamaszlány számára pozitív, átélhető példa lehet.

A Catherine, a madárka az Amazon Prime-on látható október 7-től.

Pásztor Balázs

Pásztor Balázs újságíró, szerkesztő, tanár, édesapa. A kamera túloldalán is előfordul – ismeretterjesztő és dokumentumfilmek készítésébe kóstolt bele. Az okos és többrétegű filmeket kedveli, de a humor is fontos számára – a filmekben és az életben is.

Feliratkozás
Visszajelzés
guest
0 hozzászólás
Inline Feedbacks
Mutasd az összes megjegyzést!
WP Twitter Auto Publish Powered By : XYZScripts.com